:: LITURGIKUS LEXIKON

laikus (gör. laikosz – laos = ‘nép’ – ‘néphez tartozó ember’)

Az ÚSZ-ben megkülönböztetô elnevezése azoknak, akik Isten népe lettek, míg azelôtt nem voltak azok (vö. 1Pét 2,10). Az ôskeresztény egyház szóhasználatában az egyházi hierarchiához (püspök, pap és diakónus) nem tartozó személyek a ~ok, akik különbözô jogokkal voltak felruházva (pl. a püspökválasztásban részt vettek). Mai megfogalmazásban a ~ok, azaz a ‘hívek’, ‘világiak’, ellentétben a felszentelt klerikusokkal azok, akik
a keresztség szentsége által Krisztus Egyházának tagjai, a bérmálás szentsége által pedig küldetést és felszentelést kaptak, hogy „királyi papságuk”-at a miseáldozat felajánlásával, a szentségek felvételével, „az imádsággal, a hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják” (LG 10). A ~ok mint felolvasók, »segédkezôk, »kommentárok és énekkari tagok sajátos liturgikus szolgálatot végeznek, a hívô nép pedig tevékeny részvételével részese a liturgikus cselekménynek. Különleges megbízatást kapnak a »lelkipásztori kisegítôk. VI

lábmosás »Húsvéti Szent Háromnap

Lateráni bazilika fölszentelésének évfordulója (ünnep)•A Lateráni bazilika elsô az öt római patriarchális »bazilika között, Róma püspökének, a pápának székesegyháza. Címe: „A Város és a földkerekség minden templomának anyja és feje” (Mater et caput omnium ecclesiarum Urbis et orbis). A bazilikát Konstantin császár építtette, és I. Szilveszter pápa szentelte fel a Legszentebb Üdvözítô címére 324. nov. 9-én. A tûzvész, földrengés és fosztogatás áldozatásul esett templomot
XIII. Benedek pápa 1726-ban szentelte fel újra a Megváltó és Keresztelô Szt. János tiszteletére. Az Egyház iránti szeretet és hûség jeleként november 9-én a ~t az egyetemes egyház megünnepli. BL

Latin nyelv a liturgiában•Isteni vagy apostoli parancs nincs, hogy milyen nyelvet kell használni a liturgiában. Latin nyelven ott kezdték végezni a szertartásokat, ahol a lakosság latinul beszélt. Mindenekelôtt Itáliában, Afrika északi részeiben, Galliában és Hispániában. Latin volt a liturgia nyelve a népvándorlás korában a megtérített népeknél is, kivéve a szlávokat. Jogszokás folytán törvényerôre emelkedett, hogy a római liturgia hivatalos nyelve a latin. Döntô változást hozott a gyakorlatban a II. Vat., amely szerint mind a misében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind
a liturgia más területein nagyon hasznos lehet a nép anyanyelvének a használata és az Apostoli Szentszék jóváhagyásával ennek széles körû al-
kalmazása (LK 36). »liturgikus nyelvek. AM

Laudes »Reggeli dicséret, »zsolozsma

lektor (lat. lector = ‘felolvasó’)•Az istentiszteleten a szentírási »perikópák felolvasásával megbízott személy. Korán a »kisebb rendek közé tartozó, állandó jellegû megbízatássá vált, nemcsak a nyugati, de a keleti egyházakban is. Amikor az evangélium felolvasása a diakónus és pap, a szentleckéé a »szubdiakónus feladata lett, a ~ elvesztette funkcióját, és csak az egyházi rend szentségének formális elôkészítô lépésévé vált. VI. Pál pápa 1972-ben megszüntette a kisebb rendeket, de megtartotta szolgálatokként a lektor és »akolítus szerepét. A megbízást a ~ a püspöktôl (rendi elöljárótól) kapja mise vagy igeistentisztelet keretében. A püspök könyörgések és áldás után átadja neki a Szentírást. Nemcsak az egyházi rendre készülôket avatják ~rá, hanem laikus férfiakat is.
A ~i szolgálatnak a lit. ref. nagy fontosságot tulajdonít: a papság mellett a világiak is egyetemes papságuk révén Isten igéinek hirdetôi. Hogy szerepüket méltóképpen lássák el, szükség van megfelelô lelki és gyakorlati felkészítésükre. »liturgikus nevelés. *21. AM

lélekajánlás (lat. commendatio animae)•A felebaráti szeretet kívánja, hogy a keresztények kifejezzék összetartozásukat haldokló testvérükkel. A jelenlévôk ezért érte imádkoznak, és vigasztalást merítenek a keresztény halál húsvéti értelmezésébôl. Fohászok, rövid szentírási szakaszok hangzanak el, majd a halál beálltakor: Költözzél el, keresztény lélek, ebbôl a világból. Még ma legyen részed az Úr békéjében! * 24. VI

Lélekhívás »epiklézisz

leöntés•A »keresztség kiszolgáltatásának egyik formája, amely fôleg a 12. sz.-tól szorította ki a nyugati egyházból a „baptiszmosz” szó által jelölt alámerítést. Elôször a 2. sz.-ban keletkezett „Didakhé” (A 12 apostol tanítása) említi, hogy szükséghelyzetben „háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére” (7. f.). Azonban még sokáig folyó vízben való alámerítés maradt az általános gyakorlat az ókeresztény egyházban. Késôbb az alámerítés és ~ helye a »templomtól elkülönített »baptisztérium lett.
A mai egyházjog lehetôvé teszi mindkét gyakorlatot (ET 854. kán.). Az MKPK utasítása szerint „az egész test megmerítésével csak a szülôk kívánságára szabad keresztelnünk, sohasem akaratuk ellenére” (az MKPK elôszava a GyKSz-hez).

A ~ ma is háromszor történik a kereszteléskor. A cselekmény úgy jelzi igazán az „újjászületés fürdôjét”, hogyha a homlokot önti le a pap, s a víz valóban folyik a fejen. OL

lépcsôima•A Trid.-i miseforma szerint a celebráns elôkészületi imája, melyet a ministránsokkal felváltva az oltárlépcsô elôtt imádkozott. Részei: a 42. zsoltár antifónával: „Bemegyek az Isten oltárához…”, »közgyónás és általános (nem szentségi) feloldozás. A lit. ref. során a »bûnbánati cselekmény lépett helyére. VI

litánia (gör. litaneuó = ‘könyörgök’)•Különféle szándékokra való könyörgés, amely az 5. sz.-tól bûnbánó imádságot is jelentett. Ennek nyomai még ma is megvannak a miseliturgiában (»Kyrie eleison), „Uram, irgalmazz”. Ma ~n olyan imát értünk, amely az elôimádkozó rövid fohászából és a nép válaszából áll. A legôsibb ~ a „Mindenszentek litániája”. Ezt az »egyházi rend szentségi rendjeinél, »apát-, apátnô-benedikálásnál, »keresztvízszentelésnél, zarándoklatok és bizonyos »körmenetek alkalmával imádkozzuk. Alapformája, beosztása már a 7. sz.-ban kialakult. Ezen-
kívül legelterjedtebb a Lorétói ~. (Loreto olasz helyrôl elnevezve.) Ebben a boldogságos Szûz megnevezései részben a Szentíráson alapulnak vagy bizánci eredetûek. Pl. Lelki edény = Szentlélek hajléka; Ájtatosság jeles edénye = Istennek szentelt szûz; Elefántcsont torony = Isten szen-
télye stb. Több új fohásszal bôvült: pl. Családok királynôje. Különösen májusban és októberben imádkozzák.

A 16. sz.-ban több mint 80 ~ volt. VIII. Kelemen pápa ezért csak a Mindenszentek és a Lorétói ~t engedélyezte. Újabbkori jóváhagyást nyert a Jézus Szt. Neve (1886), Jézus Szt. Szíve (1899), Szt. József (1909) és Krisztus Szt. Vére ~ja (1960). Számtalan új litánia keletkezett az utóbbi évtizedekben egyházmegyei jóváhagyással, de sokszor anélkül. »Praeorator. BL

litia (gör. lité = ‘kérés’, ‘könyörgés’)•A ~ tágabb értelemben az egész éjszakai liturgikus virrasztást is jelenti. Ti. ebbe illeszkedik be a tulajdonképpeni ~, amely abból áll, hogy a kérô »ekténia után a pap felonban és epitrakelionban (»liturgikus öltözetek), az összes gyertya fényében megtömjénezi az egész templomot, mialatt a nép a szokottnál ünnepélyesebb dallamú ~i »sztihirákat énekli. Ezeket a ~i ekténia követi, amely öt hosszabb könyörgésbôl áll, s a nevezetesebb szentek segítségül hívása mellett kéri Isten irgalmát. Ezt a templom hajójában középre helyezett asztal (tetrapod) elôtt végzi a pap, melyen már el van készítve az „artoklász”, vagyis a kenyeret, búzát, bort és olajat tartalmazó ~i készlet. Végül a pap megáldja az öt kis kenyérkét (»proszfora), búzát, bort és olajat. E régi szokás az ôskeresztények szeretetlakomáira (»agapé) emlékeztet. Az agapék alkalmával közösen fogyasztották el az áldozatra szánt adományokból fennmaradt kenyeret és bort, és kiosztották a szegények részére összehordott alamizsnát: búzát és olajat. De emlékeztet ez az áldás az Úr Jézus csodájára is, amikor öt kenyérrel és két hallal ötezer embert megvendégelt, – amirôl az imában említés is történik. »ünnepek rangja (litiás ünnepek). OM

liturgia (gör. leitourgia = ‘a népért végzett közszolgálat’, ‘Isten és emberszolgálat’)•Az ÓSZ görög nyelvû fordításában (LXX) ~ a Szent Sátorban végzett papi szolgálat. A zsidókhoz írt levél e szót lefoglalja Krisztus fôpapi mûködésének leírására, de a római egyházban nem honosodott meg ez a jelentés. A görög egyház már a 4. sz.-ban a „misét” nevezi ~nak. A nyugati egyházban a ~ szent szertartások összességét jelentette vagy azoknak az Egyház által elôírt normáknak a gyûjteményét, amely a kultusz végzését szabályozza. A lit. mozg. egyik jeles képviselôje, a belga L. Beauduin, a ~t az Egyház »kultuszának nevezi. A bencés O. Casel kutatásai alapján így fogalmaz: a ~ Krisztus üdvözítô tetteinek (kereszthalálának és feltámadásának) megjelenítése az Egyház szertartásaiban, melyek révén a megváltás üdvözítô eseményei jelenvalóvá lesznek a szimbólumok fátyla alatt.

A ~ fogalmának tisztázásában jelentôs szerepet játszott XII. Pius pápa »Mediator Dei (1947) kezdetû enciklikája. Visszautasítja a tévedéseket: „Súlyosan tévednek a szent ~ fogalmát illetôen azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megilletô tisztelet érzékelhetô külsô formáit, vagy puszta díszt; …akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és elôírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza” (25). Ezzel szemben a ~ az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítônk mint az Egy-
ház feje, bemutat a mennyei Atyának, és amelyet
a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az örök Atyának. Tehát röviden összefoglalva, a szent ~ Jézus Krisztus titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete (20).

A II. Vat. a ~t a következô módon határozza meg: „Méltán foghatjuk fel a ~t úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhetô jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste – vagyis a Fô és a tagok együtt –, teljes értékû nyilvános istentiszteletet mutatnak be.” A teljesség kedvéért hozzá kell tenni: „A földi ~ban a mennyeinek elôízét élvezzük” (LK 7–8). A ~ban csak úgy tudnak az emberek részt venni, ha meghívást kaptak a hitre és megtérésre. Tehát a ~ az a csúcs, amelyre az Egyház tevékenysége irányul, de egyben az a forrás is, amelybôl minden erejét meríti. A résztvevôktôl igényli, hogy felkészült lélekkel vegyenek részt benne (LK 7–10). A közösség istentiszteletében való részvétel nem zárja ki azonban az egyéni
»imádságot és a különbözô »áhítatgyakorlatok végzését.

A ~ végül is az Egyház istentisztelete. ~nak
a fentiek figyelembevételével csak azt a cselekményt nevezhetjük, ahol a hívek közössége (»egyházi gyülekezet) egy törvényes egyházi hivatalviselô vezetésével az Apostoli Szentszék által jóváhagyott liturgikus könyvek szerint nyilvános istentiszteletet tart, amely jelenvalóvá és láthatóvá teszi az Egyházat a maga üdvösségre vezetô mivoltában. VI

liturgia az Egyházi Törvénykönyvben•Az ET általában nem határozza meg a liturgikus cselekmények végzésének kötelezô rítusait, ezért az eddig érvényes liturgikus szabályok hatályban maradnak, kivéve, ha közülük valamelyik ellentétes a törvénykönyv kánonjaival (2. kán.).

I.Az Isten népét a krisztushívôk (204–329. kán.) alkotják, akik az Isten kultikus tiszteletét az Egyház törvényes pásztorai által jóváhagyott saját rítusuk szerint végzik. Ez a kultikus kötelezettség elôírásokat és jogokat tartalmaz a világi krisztushívôk számára éppúgy, mint a szent szolgálatot teljesítôk számára ( »laikus).

I.Az Egyház hierarchiájában (330–572. kán.) liturgikus szempontból kiemelkedô szerepe van
a »püspöknek, aki a liturgia keretében történô »püspökszentelésben nyeri el a megszentelô feladattal együtt a tanítási és a kormányzási kötelezettséget. Ezért lehetôleg székesegyházában papjai és a nép jelenlétében történjék a fôpásztor püspökké szentelése (375. kán.). Mivel Isten titkainak kezelôje, törekednie kell arra, hogy a krisztushívôk növekedjenek a kegyelemben és éljék a húsvéti misztériumot (387. kán.). Ezért kötelessége
a legszentebb Eukarisztia ünneplését vezetni (389. kán.), ügyelni az Ige szolgálatára, a szentségek és a szentelmények kiszolgáltatására, Isten és a szentek tiszteletére (392. 2. §).

A liturgia végzésében sajátos feladata van a »plébánosnak, aki a részegyházon belül megalapított közösség felelôs lelkipásztora. Kötelessége Isten Igéjének hirdetése, az Eukarisztia ünneplése, a szentségek kiszolgáltatása, a liturgia és az imádságos élet irányítása (szentelmények, temetés, vallásos célú társulások támogatása stb.; 528–530. kán.) és a rábízott népért mise felajánlása (534. kán.).

A székesegyházban az ünnepélyes liturgia végzése a káptalan feladata (503. kán.). Más templomokban a liturgia elôírásainak megtartására az esperes ügyel (555. 1. §. 3.). A templomigazgatók a helyhez méltóan végezzék (562. kán.), a lelkészek és káptalanok megbízásuk szerint lássák el
liturgikus szolgálatukat (566–567. kán.).

2.A megszentelt élet intézményeiben (573–
746. kán.) „a szerzetes a maga teljes odaadását mint Istennek szentelt áldozatot valósítja meg,
és így egész léte folyamatos istentiszteletté válik
a szeretetben” (607. kán.). A szerzetesháznak legalább kápolnája legyen, ahol az Eukarisztiát ünneplik és ôrzik (608. kán.), ott szent szolgálatot végeznek (611. 3. §), és az elöljárók az Isten Igéjével táplálják és a szent liturgia ünneplésében irányítják a tagokat (619. kán.). A noviciusokat (a szerzetesi életre készülôket) tanítsák meg az üdvösség titkáról való szemlélôdésre és az istentiszteletben a szent liturgia gyakorlására (652. 2. §). Mivel a szerzetes az isteni dolgokról való szemlélôdésben és az imádságban az Istennel való állandó egyesülésben él, ezért az Eukarisztia ünneplé-
sében, a szent zsolozsmában, a különbözô jámborsági gyakorlatban vegyen részt (663. 1–4. §.); a nyilvános istentisztelet gyakorlásában, az apostoli munkában készséges lélekkel fogadja el a megyéspüspök irányítását (678. 1.). Azok pedig, akik az evangéliumi tanácsokat fogadalomtétel nélkül világi intézményekben (institutum saeculare) vagy az apostoli élet különbözô célú – pl. karitatív – társaságaiban vállalják, lehetôleg naponként misén vegyenek részt, gyakran járuljanak a bûnbánat szentségéhez (719. 2–3. §.), a nyilvános istentisztelet gyakorlásában és a lelkipásztori életben készséges lélekkel engedelmeskedjenek a megyéspüspök vezetésének (738. 2. §.)

II.Az Egyház tanítói feladata (747–833. kán.) elsôsorban az Ige szolgálatában valósul meg, amelynek a Szentíráson, a szent hagyományon és az Egyház tanításán kívül a liturgiára is támaszkodnia kell (760. kán.). Különös jelentôsége van a »homíliának (767. 1–3. §.), a szentségi katekézisnek (777. 1,3.), (»igehirdetés), a missziós katekézisnek (7R5.1), a »katekumenátus intézményének (78R. kán.) és a liturgikus könyveknek (R26. kán.).

III.Az Egyház megszentelôi feladatát különösképpen a szent liturgia által végzi (834–1253. kán.). A »liturgia végzésében a megszentelôi feladatot (835. kán.) a »püspök (1. §.), a »pap
(2. §.), a »diakónus (3. §.) és maga a krisztushívô
(4. §.) is gyakorolja. A hitbôl ered és táplálkozik a keresztény istentisztelet (836. kán.), amely közösségi tevékenység (837. kán.), irányítására pedig az Apostoli Szentszék, a püspöki konferenciák és a megyéspüspökök illetékesek a »liturgikus könyvek elôírásai szerint (838. kán.). A bûnbánat, a szeretet cselekedetei, és a keresztény nép imádságai és vallásos gyakorlatai is a megszentelôdést szolgálják (839. kán.).

1.A »szentségek. – A szentségek kiszolgáltatásának és felvételének érvényességét a legfôbb egyházi hatóság állapítja meg (841. kán.). A keresztény életbe való »beavató szentségek (keresztség, bérmálás és Eukarisztia) szoros összefüggésben vannak (842. 2. §.). A szentségek felvételére fel kell készülni (843. 2. §.), melyeket a katolikusok csakis katolikus kiszolgáltatótól fogadjanak el (844.1. §.). Katolikus kiszolgáltató hiányában szabad a bûnbocsánat szentségét, az Eukarisztiát és
a betegek kenetét nemkatolikus kiszolgáltatótól venni, ha egyházukban ezek a szentségek érvényesek. Ebben az esetben katolikus kiszolgáltató is kiszolgáltathat szentségeket az elôbb említett egyházak tagjainak (844. 2–5. §.). A kiszolgáltatásnál követni kell a liturgikus könyvek elôírásait (846. kán.), a szentségekhez szükséges »olaj újonnan megáldott növényi olaj (847. kán.) legyen. »szentségek.

Az egyes szentségek tárgyalása az ET-ben a következô szempontok szerint történik: a szentség fogalma, kiszolgáltatása, kiszolgáltatója, a felvevôk és egyéb elôírások (pl. anyakönyvi bejegyzés, keresztelési hely értesítése stb.) (849–1165. kán.).

2.A többi istentiszteleti cselekmény között elôször a »szentelményekrôl beszél az ET (1166–
1172. kán.), amelyek a szentségek bizonyos utánzásaként lelki hatásokat érnek el az Egyház könyörgése folytán. A nap megszentelése a »zsolozsma (1173–1175. kán.) által történik. Az Egyház tiszteli az emberi testet, ezért feladatának tartja
a végsô útra is elkísérni (»temetés; 1176–1185. kán.). A szentek, a szentképek és az ereklyék tisztelete elôsegíti a krisztushívôk megszentelôdését,
a szélsôségek veszélyei miatt gondosan körülírja a tiszteletadás formáit és módjait (1186–1190. kán.).

3. Szent helyek és idôk

a)Szent helyek azok, melyeket a liturgikus könyvekben elôírt felszenteléssel vagy áldással az istentiszteletre vagy a hívôk temetkezésére szánnak (1205. kán.). A felszentelés a megyéspüspökre tartozik vagy arra, akit ezzel megbíz (más püspököt vagy kivételes esetben papot). Az új »templomokat szenteljék fel vagy legalábbis áldják meg. A templomok megáldása is a megyéspüspöknek van fenntartva, de megbízhat vele papot is (1217. és 1207. kán.). A nem plébániatemplomokban és kápolnákban tekintettel kell lenni a plébániai jogokra (pl. keresztelésnél, házasságkötésnél: 1219. és 1225. kán.). A »kegyhelyeken bôségesebben kínálják fel a híveknek az üdvösség eszközeit, a buzgó »igehirdetéssel, a liturgikus élet megfelelô elômozdításával, fôleg az Eukarisztia és a bûnbocsánat szentsége útján, valamint a népi vallásosság ápolásával (jóváhagyott »áhítatgyakorlatok-
kal). (1234. 1. §.) Az »oltárokra vonatkozó szabályokat a liturgikus könyvekben talált elôírások szerint meg kell tartani (1137. kán.). A »temetôket is meg kell áldani, ha ez nem lehetséges, akkor az egyes sírokat kell külön-külön megáldani (1240. kán.).

b)Szent idôk. – A »vasárnap a húsvéti misztérium heti ünneplése, amelyet az egyetemes egyház az apostoli idôktôl kötelezôen ül meg néhány egyéb ünneppel együtt (»kötelezô ünnep). Misén vegyenek részt a hívek vagy magán a vasárnapon, vagy annak elôestéjén (1248. kán.). A krisztus-
hívôk méltó bûnbánatát segítik a bûnbánati napok és idôk (1249-1253. kán.).

A liturgikus elôírások és az ET jogi megfogalmazásai ugyanezt a szellemet tükrözik. VI

liturgia a Katolikus Egyház Katekizmusában•A katekizmus értékes újraolvasata a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának, amelyet az azóta eltelt idôszak liturgikus könyveinek bevezetôivel, valamint más rendelkezések és tanító-
hivatali megnyilatkozások tanításával egészít ki és mélyít el.

A KEK-ben mintegy ötven helyen történik elszórtan említés a liturgiáról, különféle összefüggésben. Újdonsága a ~, hogy nagy és önálló részt szán a liturgiának. Az elhelyezése is beszédes, ugyanis a keresztény élet logikáját követi: a hitben megvallott misztériumot ünnepeljük a keresztény kultuszban. A négy fô rész közül a második (A keresztény misztérium ünneplése) foglalkozik ki-
fejezetten is a liturgiával (1066–1209), majd pedig a szentségekkel (1210–1690).

Bevezetô pontjaiban (1066–1075) néhány elemet találunk a liturgia definiálásához: Mi a liturgia értelme? (1066–1068), Mit jelent a liturgia szó? (1069–1070) stb., de a liturgiát éppen sajátos természete miatt valójában nem lehet definiálni. Sem XII. Pius pápa 1947-es Mediator Dei enciklikájában, sem a zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetû konstitúciójában nem találunk ilyen meghatározást.

Az elsô fejezet két cikkelyre oszlik: A liturgia – a Szentháromság mûve (1077–1112) és A húsvéti misztérium az Egyház szentségeiben (1113–1134). Eredeti ez a szentháromságos beállítása a liturgiának: az Atyától ered minden áldás és Ô a célja minden imádásnak (1077–1083), Krisztus húsvéti misztériuma teszi jelenvalóvá az Egyház életében ezt az imádást (1084–1090), a Szentlélek pedig felkészít eme misztériumra, felidézi és aktualizálja közösséget teremtve Krisztussal (1091–1109).

A második cikkely a húsvéti misztériumra összpontosítja figyelmünket. Bemutatja, hogyan van jelen az Egyház életében szentségein keresztül, amelyek Krisztus szentségei (1114–1116), az Egyház szentségei (1117–1121), a hit szentségei (1122–1126), az üdvösség szentségei (1127–
1129) és az örök élet szentségei (1130).

A második fejezet címe A húsvéti misztérium szentségi ünneplése (1135–1209). Két cikkelyre oszlik, amelyek közül az elsô Az Egyház liturgiájának ünneplésérôl szól (1136–1199), azaz szisztematikusan kifejti: ki, hogyan, mikor és hol ünnepel. A második cikkely Liturgikus sokféleség és a misztérium egysége (1200–1209) az Egyház liturgikus hagyományok sokféleségén is átható egyetemességét magyarázza, valamint az inkulturációról tesz említést.

A liturgiával foglalkozó második rész második szakasza a szentségtannal foglalkozik: Az Egyház hét szentsége (1210–1690). Rendszeresen elemzi mind a hét szentséget, minden alkalommal a szentség üdvösségtörténeti és liturgikus dimen-
zióiból kiindulva halad a teológiai és lelkiségi tartalom felé. Eme összefoglalásban található néhány említésre méltó hangsúly.

A keresztény beavatás szentségeinél (1210–
1419) kiemeli a három szentség szoros és egymástól elválaszthatatlan egységét (1285), valamint ezeknek a római rítusban is érvényes sorrendjét: keresztség, bérmálás és végül a csúcs, az Eukarisztia (1233).

A gyógyulás szentségei (1420–1532) között a bûnbocsánat szentségénél megismétli az Ordo Poenitentiae 31. pontját, miszerint az egyéni és teljes gyónás az egyedüli és rendes módja a kiengesztelôdésnek, kivéve fizikai vagy morális képtelenség esetét (1484). Ez némiképpen más irányvonal, mint amit a SC képvisel a 26–27. pontjában, ahol minden szentségnél a közösségi végzést részesíti elônyben. Indoklásában a személyesen a betegek fölé hajló Jézust említi.

A házasság szentségének tárgyalásakor kiemeli a nyugati egyház saját hagyományát: a szentség kiszolgáltatói a házasulandó felek (1623).

Végül a szentelményekrôl (1667–1679) és a keresztény temetésrôl (1680–1690) olvashatunk.

A KEK negyedik része a keresztény imádságról szól (2558–2865), ahol a Miatyánk magyarázata elôtt gazdag összefoglalás található a keresztény imádság értelmérôl, jó liturgikus utalásokkal.

A KEK általános jellemzôi között említhetjük gyakran eszkatológikus nyelvezetét (vö.: 1090, 1130, 1137–1139), az ünneplô közösség szerepének hangsúlyozását (vö. 1140, 1141, 1144) valamint a liturgia és katekézis kapcsolatának alapvetô fontosságát. Ez utóbbinak célja, „hogy bevezessen a Krisztus-misztériumba, áthaladva a láthatóból a láthatatlanba, a jelbôl a jelzett valóságba, a »szentségekbôl« a »misztériumokba«” (1075).

A KEK tehát ez utóbbi céllal beszél a litur-
giáról, annak misztagógiáját szolgálva, hogy a liturgiával karöltve megvalósíthassa a veritas fidei (a hit igazságának) csorbítatlan megôrzését és továbbadását. FÁ

liturgia és a család•A család a földön élô keresztények társaságának, a Katolikus Egyháznak legkisebb közössége. Ragyogó példaképe a Bib-
liában a názáreti Szent Család. József és Mária a rájuk bízott isteni gyermeket bemutatják a templomban az Úr törvényében elôírt áldozattal. Amikor Jézus tizenkét éves lett, elvitték az ünnepi szokás szerint Jeruzsálembe (vö. Lk 2,21–52). Az Egyház nemcsak a Szent Család ünnepével (Karácsony nyolcadába esô vasárnapon) buzdítja a családokat, hogy a gyermek elsô hitoktatói a szülôk legyenek, de az ET-ben is így rendelkezik: „A szülôk, mivel életet adtak gyermekeiknek, súlyosan kötelesek és jogosultak is nevelésükre; ezért elsôsorban a keresztény szülôk feladata, hogy gyermekeik keresztény nevelésérôl az Egyház által adott tanítás szerint gondoskodjanak” (229. kán.). Egészen természetes, hogy ennek elsô föltétele a szülôk, a keresztszülôk »liturgikus hitélete. »liturgikus nevelés. BL

liturgika•A ~ az a tudományág, amely archeológiai, történeti és teológiai szempontból vizsgálja az Egyház liturgiáját. A liturgia – mint az üdvösségre vezetô és a kegyelmet közvetítô szertartások összessége – lényegét tekintve az apostoli kortól fogva azonos. Megjelenési formái azonban a különbözô korokban és kultúrákban annál gazdagabbak. A ~ elsôsorban tudományos módszerekkel feltárja és közzéteszi a liturgia forrásanyagát, az ôsi szertartáskönyveket; mint történelemtudomány ezeket történeti összefüggéseiben és fejlôdésében tárgyalja. Ezekre alapozódik a liturgia teológiai értelmezése. Kezdve az egyházatyák és egyház-
tanítók liturgiamagyarázó írásain és beszédein, figyelembe véve a késôbbi teológusok és teológiai szerzôk állásfoglalásait, a ~ igyekszik kifejteni azokat a teológiai kérdéseket, melyek a liturgiával kapcsolatosak. Ezek fôképp a következôk: a keresztény kultusz lényege, Krisztus, mint minden liturgikus cselekmény fôpapja, az egyházi közösség tevékeny és tudatos kultikus cselekménye a liturgiában, a szentségi jelek és a hozzá fûzôdô
kegyelmi hatások összefüggése, a liturgia közösségi jellege, a liturgia és egyéb áhítatgyakorlatok kapcsolata stb. A ~ segítségül hívja a társtudományokat: szentírástudományt, patrisztikát, vallás-
tudományt, a keresztény régészetet, az ókori kultúrtörténelmet, a keleti kultúra tanulmányozását, a dogmatörténetet, a mûvészettörténetet és ikono-
gráfiát, a zenetudományt. Kétségtelen, hogy a II. Vat. lit. ref.-ja annak köszönhetô, hogy a ~ mint szak-
tudomány, alapos munkával elôkészítette annak liturgiatörténeti és teológiai megalapozását. AM

liturgikus cselekmény szépsége•A liturgia végzése elsôsorban nem mûvészi cselekmény, és hatásossága nem függ annak esztétikus megjelenítésétôl. De ugyanakkor kívánatos, hogy a liturgikus mozgások, mozdulatok szépsége utaljon méltóképpen azok kegyelmi tartalmára. A szó, amely a prózában vagy énekben megjelenô ige és ima, a beszéd- és énekstílus hitelességével, minden hanyagságtól és színészi mesterkéltségtôl való mentességével teszi hitelessé a liturgia mondanivalóját. Az LK nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy a templomépület berendezése, a szent eszközök, szerek és ruhák méltók, szépek és természetesen tiszták legyenek, így tükrözve a természetfeletti világot. Amikor az Egyház közössége összegyülekezik akár az Eukarisztia ünnepére, akár más liturgikus cselekményre, nem mûvészi teljesítmény nyújtására törekszik, de ha a szabályok megtartását átélt hit járja át, akkor
a liturgia a papság, segédkezôk és hívôk tudatos, teljes és tevékeny együttmûködésével a mûvészetek minden ágát összefogó és megvalósító, méltó
és nemesen szép istentiszteletté válik (LK VII. fej. 122–130). AM

liturgikus ének•A liturgia végzésekor törvényesen használt énekek összessége. Szövegüket tekintve elsôrendû szerep jut a zsoltároknak, s az Ó- és ÚSZ egyéb költôi és prózai részeinek. Mellettük a keresztény irodalom egyrészt prózai (pl. imádságok, vértanúakták stb.), másrészt fôképp verses mûveinek (»himnuszok, »szekvenciák, késôbbi költészeti alkotások) megzenésítése gazdag énekkincset hozott létre. A latin nyelv törvényszerûségei lehetôvé teszik bármely prózai szöveg énekes elôadását egyszerû vagy többé-kevésbé díszített formulákkal.

Mûfaj szerint a ~ lehet: 1. »gregorián ének,
2. többszólamú ének ( »polifónia), 3. »nép-
ének. BP

liturgikus év (lat. annus liturgicus)•1. A keleti egyházban a keresztények életének középpontjában kezdet óta Jézus föltámadása állt, melyet vasárnaponként újra meg újra megünnepeltek. A vasárnap volt ugyanis „a hét elsô napja”, amely egyben a beteljesedés nyolcadik napját és a végsô (eszkatológikus) korszak nyitányát is jelentette.

Mivel a Húsvét idôpontja a tavaszi holdtölte szerint évenként változott, ezért a nagyböjttôl Pünkösdig tartó három hónap úgynevezett „mozgó ünnepkört” jelentett. A Húsvétot megelôzô 10. vasárnappal kezdôdik keleten a »nagyböjt elôkészületi idôszaka és a nagyböjt (Triódion). Utána a Pünkösd utáni vasárnapig tart a (Pentékosztarion), a szent ötvened idôszaka. Ezekhez a változó ünnepekhez igazodnak a Pünkösdtôl kezdve számított évközi vasárnapok, melyeknek énekei nyolchetenként térnek vissza (Oktoékosz). A keleti ~ szept. 1-jén kezdôdik.

A ~ állandó ünnepei a nap járása szerint rendezôdtek. A téli napfordulókor Jézus születését, a tavaszi napfordulókor pedig Keresztelô Szt. János fogantatását és születését (szept. 23 és jún. 24.) ünnepli a bizánci egyház. Az Úr ünnepei közül legelsô a Szent Kereszt fölmagasztalása szept.
14-én. Karácsony után nyolc nappal, jan. 1-jén Jézus körülmetéltetésére, jan. 6-án keresztelkedésére, febr. 2-án pedig Simeonnal való találkozására emlékezik a keleti egyház. A ~ utolsó hónapjában, aug. 6-án Urunk színeváltozásának ünnepe van. Az »Istenszülô ünnepei mellett a többi szent ünnepei: nov. 9. Szt. Mihály és Gábor fôangyal ünnepe; dec. 6. Szt. Miklós mürai püspök ünnepe; dec. 27. Szt. István fôszerpap, elsô diakónus vértanúsága; jan. 1. Nagy Szt. Bazil egyházatya ünnepe; jan. 30. Nagy Szt. Bazil, Aranyszájú Szt. János és Nazianzoszi Szt. Gergely ünnepe; ápr. 23. Szt. György nagyvértanú ünnepe; jún. 29. Szt. Péter és Pál fôapostol ünnepe; júl. 20. Szt. Illés próféta emléke; aug. 20. Szt. István király ünnepe; aug. 29. Keresztelô Szt. János fejevétele. OL

2.A nyugati egyházban az Egyház meghatározott napokon megünnepli Krisztus egész miszté-
riumát a megtestesüléstôl kezdve az Úr eljövetelének várásáig. Ezáltal minden idôben jelenvalóvá teszi azt, hogy a hívek abba belekapcsolódhassanak és az üdvösség kegyelmével töltekezhessenek. Minden héten egy napot, a »vasárnapot az Úr feltámadásának emléknapjává teszi, évenként egyszer szenvedése és feltámadása emlékére a legnagyobb ünnepet, a »Húsvétot szenteli (vö. LK 102).

A »Húsvéti Szent Háromnap (Triduum Paschale) a nagycsütörtöki esti misével kezdôdik, középpontja a »húsvéti vigília és mise, és a húsvét-
vasárnapi »Vecsernyével fejezôdik be. A »húsvéti idô ünneplése ötven napig tart és »Pünkösdvasárnappal zárul.

A Húsvét elôkészületi ideje a »nagyböjt (Szent Negyvennap), amely »Hamvazószerdával kezdôdik és Nagycsütörtök estig tart. Az a rendeltetése, hogy a keresztségre készülôket (»kateku-
menátus) felkészítse a »beavató szentségek felvételére, a híveket emlékeztesse keresztségükre és arra, hogy a bûnbocsánat szentségében megtisztult lélek örömével ünnepelhessék Urunk húsvéti misztériumát. Az öt nagyböjti vasárnap után »Virágvasárnappal kezdôdik a »nagyhét.

A ~ másik csúcspontja a »Karácsony, Urunk születésének ünnepe. Karácsony elsô »Vecsernyéjével kezdôdik és Vízkereszt ünnepét követô vasárnappal fejezôdik be. Karácsony »nyolca-
dában van a Szent Család vasárnapja, január
1-jén pedig Szûz Máriának, Isten anyjának ünnepe (» Mária-ünnepek).

Karácsony elôkészületi ideje az »ádvent. Ez az idôszak ráirányítja a figyelmet Krisztus második eljövetelére is. A Karácsony elôtti negyedik vasárnap Vecsernyéjével kezdôdik. Nyugaton a ~ »ádvent I. vasárnapjával kezdôdik.

E két kiemelt idôn kívül van az évközi idô. Ekkor Krisztus misztériumát nem egy bizonyos szempontból ünnepeljük, hanem a maga teljességében. Ebben az ünneplésben segítenek a mise és a zsolozsma olvasmányai.

Az évközi idôben találhatók az »Úr ünnepei,
a Boldogságos Szûz (»Mária-ünnepek), az
»apostolok és a »szentek ünnepei. (20. ábra:
A liturgikus év a magyarországi liturgikus naptár szerint.) VI

Liturgikus konstitúció (LK)•A Szent Litur-
giáról szóló konstitúció (kezdôszavak után: Sacrosanctum Concilium) a II. Vat. elsô dokumentuma, amelyet 1963. dec. 4-én hagytak jóvá a zsinati atyák. A bevezetô után 130 pontból álló hét fejezet és egy függelék következik. Lezárása a 400 éves Trid. utáni liturgiának, és egyben egy új korszak kezdete. A ~ a liturgia fogalmának tisztázása után annak minden területére kitér, és alapvetô irányelveket ad a megújulásra: „A liturgia megújításában úgy kell a szövegeket és a rítusokat kialakítani, hogy általuk az eddiginél világosabban táruljanak fel azok a szent valóságok, amelyeknek a jelzésére szolgálnak, és így a keresztény nép – amennyire csak lehet – könnyen megérthesse azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelôen együtt ünnepelhessen” (LK 21). Így a keresztények lelki életének megújításához a ~ jelentôsen hozzájárult. Utána elkezdôdött a több mint két évtizedig tartó munka az új »liturgikus könyvek kiadására. »liturgikus reform. VI

liturgikus könyvek (keleten)•A görög katolikus egyházban a Szent Liturgia teljes szövegét a „Liturgikon” tartalmazza. A szentségkiszolgáltatás rendjét, a szentelések és áldások rendjét az „Eukhologion” c. imakönyvbôl vagy magyar elnevezés szerint „Szerkönyvbôl” olvassa a papság. A zsolozsma állandó részei a „Horologion”-ban szerepelnek, a nyolchetenként visszatérô énekek és imák pedig az „Oktoékhosz”-ból olvashatók.
A „himnoszok” elsô versének dallamát Bizáncban a „Hirmologion”, magyarul Irmologion rögzítette.

A nagyböjti idôszak himnuszait a „Triódion” tartalmazza. Ezt a „vámos és farizeus vasárnapjától” Nagyszombatig használja a görög egyház. Húsvéttól Mindenszentek vasárnapjáig a „Pentékosztarion” tartalmazza a pünkösdi ünnepkör énekeit. Az egyházi év napjaira elôírt himnuszok és olvasmányok a „Ménea” ~ban találhatók, a szentek életrajzát pedig a „Szünaxarion” ismerteti.
A liturgia énekléséhez szükséges még az „Anti-
phonarion”, „Doxasztarion” és a „Kondakarion”, a zsolozsma himnikus „verseit” pedig a „Sztikhéraion” tartalmazza. A „Pszaltérion” 150 zsoltára 20 „kathizmára” van felosztva, amelybôl naponta hármat kell elvégezni ahhoz, hogy egy hét zsolozsmájában minden zsoltárra sor kerüljön.

A liturgia középpontjában a négy evangélista mûvét tartalmazó „Evangélium” áll, amelynek állandó helye az oltárasztal. Ezzel a díszes borítású könyvvel körmeneteket is szoktak tartani, ünnepélyes reggeli zsolozsmán a híveknek csókra nyújtják, esküvéskor pedig kézzel érintik. Az ÚSZ töb-
bi könyvét az „Apostol” (gör. aposztaiosz) tartalmazza (a Jelenések könyve kivételével). Ebbô1 a felolvasó énekli el az apostoli levelekbôl, illetve az ApCsel-bôl kijelölt szakaszt. OL

liturgikus könyvek (nyugaton) »15. oldal

liturgikus lelkiélet•Jézus életét hasonlíthatjuk jól illusztrált, nyitott könyvhöz. Az egyik oldalon szavai, a másikon tettei találhatók. Szavai magyarázzák tetteit, s tettei példázzák szavait. Jézus ugyanezt kívánta követôitôl. Elôször „magához hívta”, majd küldte ôket: szólni, hogy hirdessék a megtérést, és cselekedni, hogy gyógyítsák a betegeket (vö. Mk 6,6–13) – a szó és tett egységében. Ugyanez a kölcsönösség áll fenn ige és tett között a liturgiában, kiváltképpen annak középpontjában, a misében. A mise ellipszisre emlékeztet, amelynek két fókusza van: a szó és a tett, az ige és a szentség; Jézus szabadító igehirdetése és Jézus egyetlen áldozatának megjelenítése. Az igehirdetés magyarázza az áldozatot, s az áldozat hitelesíti az igehirdetést.

Az »üdvösségtörténet legfôbb eseményeit
megelevenítô liturgikus ünnepek és idôszakok miséiben maga Jézus Krisztus gyûjti egybe övéit
az ige és a szentség asztala köré. Magához hív,
s egyúttal küldetést is ad. A misében, s általában az istentiszteletben a ~ tehát a hívó szó elfogadásából, és a küldô szó vállalásából ered. A részvétel valójában akkor válik a hitéletet gazdagító forrássá, ha ezt a liturgiában részt vevô magával viszi mindennapi életébe. Ebbôl fakad az igéket a szívbe vésô, azokon el-elgondolkodó (bibliaolvasó, imádkozó), érte szeretetbôl áldozatot hozó (aszketikus), hálás (Istent magasztaló) élet. »Szentírás, »homília. BL

liturgikus mozgalom•A ~ azoknak a liturgikus megújulást szorgalmazó törekvéseknek gyûjtôneve, amelyek a híveket a liturgia jobb meg-
értésére és a liturgikus életben való tevékeny részvételre akarták elvezetni. Az elmúlt sz.-ban legfontosabb feladatuknak a liturgikus örökség feltárását tartották. E célra számos liturgiatörténeti és archeológiai tanulmány és könyv jelent meg. A ~ atyja Prosper Gueranger, Solesmes bencés apátja, aki a teljesen kihalt apátságot a 19. sz.-ban ismét életre keltette, és megkezdte a liturgia megújítását. Ennek egyik lényeges mozzanata volt a gregorián kódexek kutatása és folyamatos kiadása. Hatására Németországban 1863-tól a beuroni apátság két bencés szerzetese, Maurus »olter és testvére, Placidus »olter végzett kiemelkedô apostoli munkát. Majd a monostor szellemi és lelki örökségét továbbvitték Belgiumba (Maredsous, Mont César apátság Lö»enben). A ~ kiváló támogatót kapott Szt. X. Pius pápa személyében. 1903-ban kiadja az egyházi zene reformjáról szóló motu proprióját, majd a gyakori (1905) és a korai (1910) szentáldozásra vonatkozó intézkedéseket hozott. 1911-ben a »breviárium és a »misekönyv, 1915-ben az egyházi kalendárium reformját rendelte el. A megújulás lényeges elemének tartotta az istentisztelet közösségi végzését. A ~ra jótékony és bátorító hatással volt a szent pápa tevékenysége.

Lambert Beauduin belgiumi bencés azon fá-
radozott, hogy kihozza a liturgiát az elzártságból, és a lelkipásztori élet középpontjába állítsa. 1909-ben Mechelnben mondta el híres beszédét, amely-
lyel nagy visszhangot váltott ki. Liturgikus kiadványokkal, liturgikus hetek szervezésével és a plébániai élet liturgikus megújításával foglalkozott.

A ~ németországi központja a Maria Laach-i bencés apátság lett. Ennek apátja Ildefons Her»egen, és kiemelkedô tudósa Odo Casel volt. Ez utóbbi kidolgozta a liturgia „misztériumteológiáját”. Szerinte a megváltás központja a húsvéti misztérium, amely a liturgikus ünnepléssel jelenvalóvá válik. Így a hívô az ünneplésben közvetlenül találkozik Megváltójával. Elméletének egyes pontjai nagy vihart váltottak ki, de teológiája erôteljesen hatott a II. Vat. tanítására.

Ausztriában Klosterneuburg lett liturgikus központtá. Pius Parsch népszerûsítette a tudományos kutatások eredményeit, és kiadványaival hathatós nevelôi munkát folytatott. Folyóirata: „Bibel und Liturgie”; könyvei közül számos nyelvre lefordították a „Jahr des Heiles” (magy. Üdvösség éve) c. mûvét.

Az olaszországi ~ is számos kezdeményezést mondhat magáénak. A finalpiai bencések vittek vezetô szerepet, köztük Salvatore Marsili apát, akire XXIII. János pápa rábízta a »Pápai Liturgikus Intézet megszervezését.

A világszerte megindult liturgikus mozgalmak XII. Pius pápa két jelentôs enciklikájának hatására még tevékenyebben folytatták munkájukat: a Mytici Corporis (1943) és a Mediator Dei (1947) elmélyíti a liturgia-teológia szerepét az Egyházban. »liturgikus reform, »liturgika. VI

liturgikus mozgalom Magyarországon•A Szt. X. Pius pápa liturgiát megreformáló szándékai szerint készült többféle imakönyv közül Cséfalvai Nándor SJ. „A szentmise. Miseájtatosságok az egyházi misekönyv alapján. Katolikus magyar közönség használatára” (Bp. 1912) c. munkáját kell megemlíteni. Magyarra fordítva közli a miserend szövegeit, sôt a »kánont is.

A magyarországi lit. mozg. kapcsolatban állt a nyugat-európai törekvésekkel. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Pannonhalmán 1921-ben kiadták Lambert Beauduin „Az egyház lelki élete” c. mûvét, amelyet a jeles magyar liturgikus, Szunyogh Xavér Ferenc fordított magyarra. Itt olvasható ez az egyszerû elv: A plébániai életnek a liturgia
a lelke.

A hívek számára több kétnyelvû (latin–magyar) Missale készült. A teljesség igénye nélkül kettôrôl teszünk említést: „Kis Misekönyv” (összeállította: Radó Polikárp és Kühár Flóris, Komárom, 1932), valamint „Misszálé az év minden napjára” (szerkesztette Szunyogh X. Ferenc, Bp. 1933).

A liturgiában való tájékozódást szolgálta a „Liturgikus lexikon” (szerkesztette: Kühár Flóris és Radó Polikárp, Komárom, 1933). A lexikonra nagy szükség volt, hiszen „a liturgia fölépítése, szerkezete, részei, jelképes beszéde a majdnem kétezer-
éves múltnak ôsi hagyományait ôrzi, szimbólumai, dramatikus cselekményei, ünnepei sokak számára bezárt könyvvé lettek” (a Lexikon elôszavából). Kiadásában tevékenyen részt vett Bíró Lucián OSB.

A liturgikus lelki irodalomból is a teljesség igénye nélkül a következôket emeljük ki: Pius Parsch: Az üdvösség éve (Bp. 1936, Halamka Gyula és rendtársai fordításában); Columba Marmion OSB: Krisztus a lélek élete (Szent István Társulat, 1938); Krisztus misztériumai (1941). – „Liturgikus élet” c. sorozatban Szunyogh X. Ferenc magyarázza a szentségeket. – Artner Edgár: „Az egyházi év ünnepeinek és szertartásainak kimerítô leírása és magyarázata a mûvelt nagyközönség számára” (Bp. 1923); Mihályfi Ákos: „A nyilvános istentisztelet” (Bp. 1933). Az ôsegyház életébe való mélyebb betekintést tette lehetôvé a Kühár Flóris szerkesztésében megjelent „Keresztény remekírók” c. sorozat.

A zsolozsma jobb megértéséhez segítséget nyújtottak a különbözô zsoltárfordítások. (Horváth Konstantin, valamint Sík Sándor három különbözô zsoltárfordítása.)

A nôi rendek közül kitûnt a Szociális Missziótársulat „Liturgia” kegytárgykereskedése révén, könyvkiadással és igényes beuroni kegytárgyak terjesztésével.

Az egyházi zene megújulásáról a »ceciliánus mozgalmak, köztük a hazánkban tevékenykedô Országos Magyar Cecília Egyesület gondoskodtak.

A liturgikus megújulás központjai a szerzetesházak voltak. Elsôsorban a pannonhalmi bencés és a zirci ciszterci apátság, ahol a szerzetesek felemelô módon végezték a konventmisét és a zsolozsmát. A budapesti Szabina kápolnában a hívek li-
turgikus nevelését Körmendy Béla, majd Szunyogh X. Ferenc végezte. A budapesti kántorképzô »liturgikatanára, Pantol Márton esztergomi egyházmegyés pap a leendô kántorok tanításában végzett apostoli munkát. VI

liturgikus nevelés•A liturgián keresztül valósul meg az emberek megszentelése és Isten dicsôsége. Hogy ez minél tökéletesebben megvalósul-
jon, a szent cselekményekben tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözôen kell részt venni (»tevékeny részvétel). Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha „a lelkipásztorok szorgalmazzák a ~t, valamint a híveknek belsô és külsô tevékeny részvételét, kinek-kinek a maga kora, adottsága és vallási mûveltsége szerint” (LK 19). A nevelés kétirányú:

1.A liturgiára és az abban való részvételre nevelés. A hívek ismerjék meg a »liturgia fogalmát, Krisztus és az üdvtörténet misztériumának megjelenítését a liturgikus cselekményekben, ezekben való tevékeny részvételükkel pedig fejezzék ki hitüket. Tanulják meg a külsô kifejezések (szövegek, mozgások, szertartások) mélyebb értelmét, hogy így annál tudatosabban kapcsolódjanak a szertartásokba.

2. A liturgiából való nevelés. „A liturgia ugyan elsôsorban hódolat az isteni Fölség elôtt, de jelentôs szerepe van a hívô nép tanításában is… Ezért nem pusztán azoknak a felolvasása, »amiket tanulságul írtak meg« (Róm 15,4), hanem mindaz, amit az Egyház imádkozik vagy énekel, vagy cselekszik, növeli a résztvevôk hitét, szívüket Istenhez irányítja, hogy neki lelki áldozatot mutassanak be, és kegyelmét gazdagabban kapják meg” (LK 33).

A ~ az Egyház közösségében történjen. Tudatosodjon a résztvevôkben, hogy Krisztus misztikus Testét alkotják, és ebben a „Testben” mindenkinek megvan a sajátos feladata, és erôsödjék bennük az Egyházhoz való tartozás tudata.

A ~ lehet alkalomszerû (pl. eseménnyel, látogatással kapcsolatos) és szisztematikus (tervszerûen felépített) elméleti és gyakorlati oktatás.

Az egyes életkorokban lehetséges ~: a kisgyermeket (6 éves korig) a család vezeti be a maga keresztény életével a liturgiába. Ez alkalomszerû, spontán, élethelyzethez kötött. Nemcsak szóbeli tanítás, hanem játék, rajz, ének stb. Az iskola elôtti években már a liturgikus közösségbe is be kell vezetni a kisgyermeket. – A gyermek (12 éves korig) a családi közösségbôl kilépve tagja lesz az
iskolai, kateketikai és egyéb hosszabb-rövidebb életû közösségeknek. Ismeretanyagot kap, fokozatosan felismeri helyét, szerepét és felelôsségét. A gyermek ~e alkalomszerû (az egyházi év egyes eseményeihez kapcsolódó) és szisztematikus (»elsôáldozás, »liturgikus szolgálatok). – A serdülést megelôzô idôszakban a fiatal keresi a barátságot, nemcsak társaival, hanem Jézussal is. Ha igazán rátalál, tevékenykedni és cselekedni akar az Ô normái szerint. Szívesen végez karitatív munkát, de a liturgiában is tevékeny szerepet vállal (felolvas, ministrál stb.). – A fiataloknál figyelembe kell venni sajátos körülményeiket. A közösség utáni igényükbôl fakad, hogy kisközösségekbe tömörülnek, s ezek keretében szívesen vesznek részt liturgikus cselekményekben is. Ugyanakkor alkalmasak arra, hogy a kisebbek liturgikus nevelôi legyenek akár a liturgikus szolgálatot végzôk, akár az énekkar, vagy a »szkóla irányításában. – A felnôttek számára elsôsorban a szentségi katekézisekben (házasságkötés, gyermekeik megkeresztelése elôtt) történik a liturgikus nevelés. Közösségileg pedig a liturgia végzésében, megfelelô magyarázatokkal, buzdításokkal. A leghatásosabb nevelôeszköz a szertartások vonzó végzése (»liturgikus cselekmények szépsége). – A papság liturgikus nevelése már a szemináriumokban kezdôdik. (Ennek „Irányelveit” adta ki a Katolikus Nevelés Kongregációja 1979-ben.) Számukra a továbbképzô elôadások mélyítik el a liturgikus cselekmények értelmét. Pápai, püspökkari, püspöki, az »Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció megnyilatkozásai mindig figyelemre méltó tanítások. A római megnyilatkozásokat a Notitiae (fent: kongregáció hivatalos lapja), és összegyûjtve az EDIL közli. VI

liturgikus nyelvek•A ~ az istentiszteleteken használt nyelvek. Az »ôsegyház liturgiáját a nép nyelvén végezték: az arám és görög nyelvû liturgia terjedt el Keleten, s közben Róma is átvette a görög liturgikus nyelvet. Az Afrikában használt »latin nyelvet az itáliai keresztények csak a 3. sz.-tól kezdték átvenni. A „három szent nyelv” elmélete azonban erôs megmerevedéshez vezetett: Nyugaton másfél évezreden keresztül nem vették át a népnyelvet a liturgiába.

Keleten viszont a »pátriárkák önálló egyházkormányzati területén, magától értetôdô volt a népnyelv liturgikus használata. Így alakult ki már korán Antiochia környékének szír és Alexandria környékének kopt nyelvû liturgiája. Hasonlóképpen ôsi hagyománya van az örmény és georgiai grúz nemzeti nyelv használatának is. Jóval nehezebb volt már az »ószláv nyelv elfogadtatása Szt. Cirill és Methód térítései idején (9. sz.).

A firenzei zsinatot (1439) követô uniók után Róma elfogadta, hogy a vele egyesült keleti egyházak megtarthassák eredeti liturgikus nyelvüket. Így került a ~ közé az arab, etióp, szír, káld és román. A magyar liturgikus nyelv hivatalos elfogadása egészen a II. Vat.-ig váratott magára, bár a magyar anyanyelvû görög katolikusok már 1912-tôl magyarul végezték a liturgiát a Szentszék hallgatólagos beleegyezésével. »keleti rítusok, »görög katolikus egyház Magyarországon. OL

liturgikus öltözet•1. A bizánci rítusban: A keleti papság ~e sok mindenben hasonlít a késô ókori ruházathoz, s különösen a császári udvar ünnepi öltözködéséhez. Emellett viszont megmaradtak a nyomai az ÓSZ-ben elôírt papi ruházatnak is. »ábra: Liturgikus öltözet a bizánci rítusban.

Az egyházi rend tagjai Keleten mindnyájan hordják a bokáig érô sztiháriont (1,4), melyet a papok derekán színes öv (6) köt át. A diakónusok stólája egyetlen hosszú, keresztekkel ellátott szalag (orárion, 3), mely az angyalok szolgálatára emlékeztet, a papoknál viszont ez már elöl egybe van kapcsolva, s így a nyakba helyezhetô (epitra-
khélion, 5). A bizánci rítusú papság kézelôje (epimanikion 2,7) Jézus kötelékeit jelképezi, mellyel ôt Pilátus elé vezették. A phelonion (8) (magyar szóhasználatban: felon) a pap egész testét befedô nyitott palást, amely a kínszenvedéskor megcsúfolt Jézus bíborpalástját jelképezi. A püspök ~ében ezt zárt „szakkosz” (10) helyettesíti, amelyre a Jó Pásztor örökségeként az „omophorion”-t (11) (omofor), az elveszett juhot vállára vevô fôpásztor rendi jelvényét teszik. A pásztorbot (19) végén egymással szembenézô kígyófejek a pusztában Mózes által felállított rézkígyóra, a Megváltó elôképére utalnak. A papoknak is kijáró mellkereszt (sztauroforosz) (12,20) mellett a bizánci püspökök sajátos ékessége még az Istenszülôt ábrázoló kép: „panhagia” (13,21). A püspöki koronát (14) szintén az Üdvözítô, az Istenszülô és az apostolok képei ékesítik. A püspöki ruha bal oldalára kardhoz hasonlóan fölerôsített „hüpogonation” (17) a lélek kardját és a föltámadt Krisztus gyôzelmét jelképezi. Ehhez hasonló „epigonation”-t (9) adhat a püspök az általa kitüntetett papoknak is, akik ezt két sarkánál fogva az övhöz erôsítve viselik. Amikor a püspöki liturgián a fôpásztor kettôs és hármas gyertyával áldja meg a népet, a „dikérion” (15) Krisztus két természetére, a „trikérion” (16) pedig a Szentháromságra utal. OL

2.A római rítusban (lat. paramentum, ‘az istentiszteletet végzô papság és segédkezôk ruhája’)•„Az Egyházban, mely Krisztus Teste, nem minden tagnak ugyanaz a szerepe. A szolgálatoknak ezt a különbözôségét az istentiszteleteken a szent ruhák különbözôsége érzékelteti. Éppen ezért jelezniök kell az egyes szolgálattevôk sajátos feladatát. Ugyanakkor a szent ruhák az istentisztelet fényét is hivatottak emelni” (RMÁR 297).

Az elsô évszázadokban – az ÓSZ-i papsággal ellentétben – nem viseltek liturgikus ruhát. A népvándorlás korától kezdve alakulnak ki a klasszikus antik ruhadarabokból a barbár népek profánnak tekintett ruhájától eltérô és lassan kizárólag liturgia céljára használt öltözetek. Így a rövidebb és hosz-
szabb alsóruhából, a tunikából származik az »alba, a »karing, sôt a papi »reverenda és a szerzetesi ruha is. Az utazáshoz használt harang alakú bô, testet fedô ruhából (paenula, casula, planeta) lett a »miseruha, a csuklyás esôköpenybôl a »palást (pluviale), a tunikának felsôruha jellegû díszesebb formájából a »dalmatika. A »stóla eredete az arctörlô kendô. A Karoling-korszaktól kezdve e ruhadarabok már egyértelmûen a liturgikus jelleget és a klérus különbözô fokozatait kifejezô szerepet kapnak. Egyre drágább és gazdagon díszített anyagból készülnek (ornatus = díszített), de ugyanakkor eredeti formájuk egyre jobban zsugorodik. A lit. mozg., de különösen korunk lit. ref.-ja arra törekszik, hogy a liturgikus ruhák eredeti formáját nemes és bô anyagfelhasználással,
és kevesebb díszítéssel tegye hitelessé. „Mindazt, ami kevésbé felel meg a megújított liturgiának, meg kell változtatni vagy meg kell szüntetni; azokat pedig, amelyek ezt elômozdítják, meg kell tartani vagy újra be kell vezetni” (LK 128). „A szent ruhák anyagban és formában alkalmazkodjanak
a helyi igényekhez és szokásokhoz” (LK 128).
„A szent ruhák készíthetôk a hagyományos anyagokon kívül az azon a vidéken ismert anyagokból, sôt mûszálakból is, csak feleljenek meg az istentisztelet méltóságának” (RMAR 305). „Úgy illik, hogy a ruhák szépségét és nemességét ne a díszítések sokaságában keressük, hanem a felhasznált anyagban és szabásban. A díszítések olyan motívumokat, illetve képeket és szimbólumokat ábrázoljanak, amelyek a szent használatra utalnak; mellôzni kell mindazt, ami a szent célhoz kevésbé illô” (RMÁR 306). [22. ábra: Liturgikus öltözet (nyugati)] AM

liturgikus reform•1. Elôzmények. Elgondolkodtató tény, hogy amikor a II. Vat. az Egyház titkáról elmélkedett, elsô eredményként a liturgia megújítását tudta felmutatni. Ez a megújulás hosszú érlelôdés gyümölcse. A zsinati döntéseket évtizedek óta tartó tudományos kutatások készítették elô. A liturgikus források kiadásai, a számtalan történelmi és archeológiai tanulmány a liturgia természetérôl és fejlôdésérôl, a különbözô liturgiák jobb megismerése komoly indításokat adtak. Mindezeket még hatékonyabbá tette annak felismerése, hogy a keresztény népet a liturgia tevékeny résztvevôivé kell tenni. Szt. X. Pius pápa a Tra le sollecitudini (1903) motu proporiójában állítja, hogy „a keresztény lelkiség elsô és nélkülözhetetlen forrása a legszentebb misztériumokban
és az Egyház ünnepi és nyilvános könyörgései-
ben való tevékeny részvétel”. Ezt próbálta a gyakorlati életbe átvinni a gyakori szentáldozásról,
a gyermekek korai szentáldozásáról, a zsolozsmáról és a liturgikus naptárról való rendelkezéseivel. A liturgia végzésének méltóságát és szépségét kívánta emelni az egyházi zenérôl kiadott rendelkezésével is.

A liturgikus megújulás feltételei azonban csak XII. Pius pápa idejére értek meg. Jelentôs apostoli körlevele a liturgiáról (»Mediator Dei, 1947) és a szent zenérôl (Musicae sacrae disciplina, 1955) számos gyakorlati intézkedés alapja lett. Ezek a következôk: új zsoltárfordítás elkészítése liturgikus használatra, kétnyelvû szertartáskönyv kiadása, liturgikus bizottság alapítása (1948. máj. 28.),
a Rítus (»Istentiszteleti) Kongregáció keretében a reform konkrét javaslatainak elkészítése és tanulmányozása. E bizottság munkája nyomán elkészült a »húsvéti vigília (1951), majd a teljes nagy-
hét megújítása (1955); a »szentségi böjt csökkentése (1953; 1957); az esti mise engedélyezése (1955), a »zsolozsma és a liturgikus »naptár egyszerûsítése (1955); rendelkezés a szent zenérôl és liturgiáról (De musica sacra, 1958. szept. 3.).

XXIII. János pápa a zsinat meghirdetésekor felállított egy liturgikus elôkészítô bizottságot. Feladatául tûzte ki a zsolozsma, a »Pontificale, a »misekönyv és a »hivatalos szertartáskönyv kiadásainak elkészítését és a »katekumenátus felújítását. A zsinat elôkészítésében a világegyház püspökei javaslataikkal vettek részt.

Az elôkészítô bizottság oly gondos és alapos, mindenre kiterjedô munkát végzett, hogy a litur-
giáról szóló zsinati dokumentum volt az egyetlen, ahol a bizottság által elôkészített tervezeten lényegében nem változtatott a zsinat.

2. A reform fázisai. – A »Liturgikus konstitúció (LK) jóváhagyása (1963. dec. 4.) után megjelent a végrehajtási utasítás (1964. jan. 25.). A pápa a szertartások átdolgozására és az új liturgikus könyvek elkészítésére „Consilium”-ot, azaz Tanácsot alapított, amely 1969. máj. 8-án beolvadt az akkor szervezett »Istentiszteleti Kongregációba, és munkáját annak keretében folytatta. A Consilium rövidesen folyóiratot indított Notitiae címmel (1965).

Nagy jelentôségû munkájában teljes mértékben követte a zsinati tanítást: „Az egészséges hagyomány megôriztessék és mégis lehetôség nyíljék
a jogos haladás számára, valahányszor a liturgia egyes részeit felül kell vizsgálni. Ezt elôzze meg mindenkor alapos teológiai, történeti és lelkipásztori kutatás. Ezenfelül figyelembe kell venni a liturgia általános szellemi és alkati törvényeit, azután az újabb liturgikus újításokból nyert tapasztalatokat, valamint az eddigi, esetenkénti engedmé-
nyeket” (LK 23). Az egyes szakcsoportok munkáját gondosan összehangolták, sôt 1966-tól több nem katolikus közösség képviselôje is megfigyelôként részt vett az általános üléseken. Az elkészült részmunkákat is átadták VI. Pál pápának, aki személyesen vizsgált felül mindent és megtette észrevételeit. E hosszú és aprólékos munka végén VI. Pál a legkisebb részletre is maga adta meg a jóváhagyást.

3.Irányelvek. – A ~ megvalósítása megfontolt terv szerint történt, két síkon:

a)Az új liturgikus könyvek elkészítése. Az elsô idôben a nyelvváltás (latinról a népnyelvre) okozott gondot, ezért a Kongregáció két irányelvet is kiadott (Inter Oecumenici, 1964. szept. 26.; Tres abhinc annos 1967. máj. 4.). 1977-ig már 344 nyelv liturgikus használatát engedélyezték, és minden fontosabb liturgikus könyv megújítására sor került. A liturgikus könyvek kiadását megelôzi három új »eukarisztikus ima kiadása (1968), majd sorban jelennek meg a misekönyvek, olvasmányos könyvek, szentségek kiszolgáltatásának liturgikus könyvei és a zsolozsma átdolgozott kiadásai. Már a könyvek elôkészítése alatt is folyt a papság és a hívek lelki felkészítése a liturgia mélyebb értelmének és megújításának befogadására. Különös gonddal alkalmazták a liturgiát a népek hagyományaihoz (LK 37–40) és a különbözô korosztályok sajátosságaihoz (pl. gyermekmisék).

b)A liturgikus megújulás irányítása is fontos feladatot jelentett kezdettôl fogva: VI. Pál célként tûzte ki „a visszaéléseket megakadályozni, a késlekedôket biztatni, felszabadítani az energiákat, kedvezni a jó véleményeknek és megdicsérni az erre méltókat”. Fontos szerepet játszottak a nemzetközi találkozók és kongresszusok. Sokat jelentett a gondos tájékoztatás is, amely a Notitiaeben jelent meg. Jelentôs szolgálatot végeztek az egyes országok, nyelvterületek liturgikus tanácsai (hazánkban az »Országos Liturgikus Tanács) és az egyes egyházmegyék liturgikus bizottságai. Alapvetô munka azonban az egyházmegyékben, egyházközségekben is a legkülönbözôbb formákban folyt: katekézisek, liturgikus hetek, kiadványok segítettek hozzá a reform megvalósításához.

4.A legfontosabb szempontok:

a)A szertartások végzésében minden rítusnál állítsák vissza az egyes szertartások eredeti jellegét, hagyják el az idôközben hozzájárult idegen részeket és a ~ot alkalmazzák a kor és kultúrák mai követelményeihez. A szertartásokon mindenki tisztsége szerint vegyen részt az ünneplésben.

b)A lelkipásztori megfontolások. A liturgia közös istentisztelet, melyet a Fô és a tagok együtt mutatnak be. Ezért jogos kívánság, hogy a közösség, Isten népe, ne néma szemlélôje, hanem tudatos és tevékeny résztvevôje legyen a liturgiának.
E magatartásnak nélkülözhetetlen alapja a hit öröme, a megváltott néphez való tartozás tudata, Isten irántunk való szeretetének felismerése és a testvéri szeretet gyakorlása a mindennapi életben.

c)A Szentírás kincstárát megnyitotta a megújított liturgia. Ezt bizonyítja az olvasmányok rendje a misében, az igeliturgia szerepe a szentségeknél, a szentelményeknél és az istentiszteleteken pap távollétében. Igényli az Isten Igéjének méltó és mindenki számára érthetô felolvasását és tanításának kifejtését a »homíliában.

d)A liturgikus könyvek több lehetôséget adnak a helyi körülmények szerinti önálló tevékeny-
ségre. Ez csak akkor lesz gyümölcsözô Isten népe számára, ha a lelkipásztorokat és a liturgia többi résztvevôjét erre kiképzik. »kreativitás a liturgiában.

5.A reform hatása és kilátásai. Mint minden megújulásnak, úgy ennek is voltak ellenzôi és túlzásba vivôi. Az ellenzôk történelmi és hittani okokra hivatkoztak, és eleve sok mindent visz-
szautasítottak a zsinat tanításából. Mások viszont az Egyház tanítását figyelmen kívül hagyva, saját elképzeléseik szerint végezték a szertartásokat. Az Egyház tagjai azonban szerte a világon nagy többségben magukévá tették a reform célkitûzéseit és
a maguk területén meg is valósították azokat. Az LK megjelenésének húszéves évfordulóján az
Istentiszteleti Kongregáció 1984. okt. 22–28-ig kongresszusra hívta össze Rómába a nemzeti liturgikus bizottságok elnökeit és titkárait, amelyen
II. János Pál pápa is részt vett. Beszédében a sok pozitív tapasztalat mellett a kellô liturgikus lelkiséget hiányolta. A feladatokat a liturgikus lelkiség alakításában, a szertartáskönyvek bevezetô magyarázatainak gondos tanulmányozásában, valamint a híveknek a liturgikus cselekményekben való tevékeny bekapcsolásában jelölte meg. A Szentatya
az LK kihirdetésének 25 éves évfordulója alkalmából 1988. dec. 4-én (megjelent 1989. máj.)
Vicesimus quintus annus kezdetû apostoli levelet adott ki. Kiemelte benne a hagyomány fontosságát, majd megismételte az LK és a liturgikus megújulás fontos irányelveit. A ~ alkalmazásából részben nehézségek (aktívabb részvétel követelménye, elutasító magatartás, a régi formákhoz való visz-
szatérés), részben pozitív eredmények (Isten Igéjének nyitott asztala, több és tevékeny részvétel, és
a liturgiából forrásozó tevékeny keresztény élet), valamint a ~ téves alkalmazásaiból (meg nem engedett kihagyások és betoldások a liturgikus szövegekben, kitalált rítusok, új eukarisztikus imák készítése, az általános feloldozás meg nem engedett gyakorlata, a hívek általános papságának és a szolgálati papság határainak elmosódása) erednek. A megújulás biztosítékául ismét a biblikus és liturgikus képzést, a népek kultúrájához való alkalmazkodást, az új problémákkal való foglalkozást és a népi »áhítatgyakorlatok megbecsülését tartja fontosnak. Így a liturgia, mint az elvetett mag, fejlôdésnek indult, és életerôs fává növekedett, amely ugyanakkor gyökereivel a hagyomány talajaiból táplálkozik. VI

liturgikus szerek•Az Eukarisztia megünneplésénél szükség van szent edényekre: a »kehely a bor, a »paténa a kenyér számára. Az Eukarisztia ôrzésére szolgáló edény a »cibórium, áldoztatáshoz az áldoztatótál vagy áldoztatókehely (cibórium) és »áldoztatótálca. A szentségkitételhez a »monstranciát használják. A bor és víz számára »kancsók szolgálnak, a kézmosáshoz »kancsó, tál és »kéztörlôkendô. A ~ közé tartoznak az oltár felszereléséhez szükséges terítôk (»oltárterítô), »kereszt, »gyertyatartók és a »liturgikus öltö- zetek. A keresztséghez szükséges »kancsó mellett a szent »olajokat külön kis szelencékben tartják. Az LK 122. megkívánja, hogy „az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, díszesek és szépek legyenek”. * 5. AM

liturgikus színek•A színeknek az ember mindig élénk kifejezôerôt tulajdonított, és az ÓSZ-i liturgia is gazdagon használta azokat. A keresztény ókorban a »liturgikus öltözeteknél az alsóruha mindig fehér volt, míg a felsôruhát a bíborcsiga
– egyébként nagyon drága – váladékában való fôzéssel színezték. A 9. sz.-tól kezdtek az ünnep jellegének megfelelô színû ruhákat viselni, míg a 13. sz.-ban végleg szabályozták a ~ kánonját. Ezen lényegében a legújabb rendelkezések sem változtattak. „A szent ruhák különbözô színei azt a célt szolgálják, hogy mind az ünnepelt hittitok sajátos jellegét, mind pedig a liturgikus évhez igazodó keresztény hitéletet külsôleg is szemléletessé tegyék” (RMÁR 307).

A nyugati egyházban a szent ruhák színével kapcsolatban megmaradt az eddigi gyakorlat:

a)Fehér színt kell használni a »húsvéti idôszakban és »Karácsonykor; ezenkívül az »Úr ünnepein (kivéve a szenvedésre vonatkozóakat); »Szûz Mária és nem vértanú szentek ünnepén, és néhány más alkalommal: Mindenszentek, Ker. Szt. János születése, Szt. János evangélista, Szt. Péter székfoglalása és Szt. Pál megtérése ünnepén;

b)piros színt használunk »Virágvasárnap, »Nagypénteken, »Pünkösdkor, az Úr szenvedésének ünnepein, az »apostolok és evangélisták, valamint a vértanúk ünnepein;

c)zöld színt kell használni az évközi vasárnapokon és hétköznapokon;

d)lila (viola) színt »ádvent és »nagyböjt idején; valamint tetszés szerint »gyászmisén is;

e)fekete színt a »gyászmisében;

f)rózsaszínt lehet venni ádvent III. és nagyböjt IV. vasárnapján.

Nagyobb ünnepeken lehet használni nemesebb anyagból készült ruhákat, még ha nem is felelnek meg a napi liturgikus színnek (pl. arany) (RMÁR 308–310). »miseruha. * 5.

A »bizánci rítusban az arany a végtelenséget jelképezi, a piros pedig a vértanúságot, a böjti idôszak áldozatvállalásait és a Szentlélek tüzét. Ezektôl a jellegzetes alkalmaktól eltekintve világos színû ruhát használnak. A „világos” megjelölés esetében a fehértôl kezdve minden világos szín-
árnyalat egyaránt szerepelhet. AM–OL

liturgikus térrendezés•~ alatt értjük a lit. ref. megkívánta változtatásokat a már meglévô berendezésû »szentélyben. Ennek alapelvei: a meg-
lévô értékes, mûemléki berendezést nem szabad sem eltávolítani, sem megcsonkítani. Az új berendezéseket a mai kor mûvészi stílusában készítsék, s ne a korábbi stílus utánzataként.

A ~ megkívánja a néppel szembenézô, körüljárható »oltár felállítását, a »papi ülôhely megfelelô elhelyezését és az igehirdetésre alkalmas »ambó felállítását. Kívánatos, hogy elôzetes kipróbálás után a templom méreteihez illô, mûvészileg értékes, új, állandó berendezés kerüljön a ~ során a »preszbitériumba, a papi térségbe.

Ha viszont a régi berendezés silány vagy értéktelen, akkor a ~ jó alkalom arra, hogy annak el-
távolításával kötetlen, szabad tér álljon rendelkezésre az új berendezés részére. A ~ sajátos problémája a legtöbb akadályt képezô »áldoztatórács eltávolításának vagy áthelyezésének kérdése (RMÁR 253–280).

A ~hez tartozik a »baptisztérium és az »Eukarisztia ôrzési helyének megfelelô kialakítása is. AM

lucernárium (lat. lucerna = ‘mécses’)•1. A húsvéti vigília ( »Húsvéti Szent Háromnap) elsô része a „fényünnepség”, amelyen meggyújtják a »húsvéti gyertyát. * 8.

2.A »temetési misében a befejezô áldás elôtti szertartás, amely alatt meggyújtják a húsvéti gyertyát. A bevezetô könyörgés, gyertyagyújtás, egyetemes könyörgések és a Miatyánk, Üdvözlégy elimádkozása után a mise áldásával zárul. Végzése nem kötelezô; lehet napi színben mondott mise után is végezni. * 21. VI

Lukács, Szt. »apostolok ünnepei