igehirdetés•Az Egyházat Isten küldi a népekhez, hogy az üdvõsség egyetemes szakramentuma (»szentsége) legyen, ezért akarja minden embernek hirdetni az evangéliumot, katolicitásának legbelsõbb igényébõl és alapítója parancsát kõvetve. Az apostolok mai utódainak is szünet nélkül kell folytatniok az igazság igéjének hirdetését és œj helyi egyházak létrehozását, hogy az êr tanítása terjedjen és dicsõségre jusson, és Isten országát mindenütt hirdessék a fõldõn és megvalósítsák azt (Ad Gentes 1).

1.Az ~ elsõ formája a missziós evangéliumhirdetés a pogányok és nemhívõk számára. Ezzel foglalkozik a II. Vat. „Ad Gentes” határozata.

2.A homília (gõr. ‘beszéd’), elsõsorban a Szentíráshoz kapcsolódó ~, annak mondatait sorravevõ, vagy nagyobb egységben tárgyaló tanítás. Formáját a keleti és latin szentatyák honosították meg, hatásuk a »zsolozsmában olvasott részek miatt napjainkig tart. A homília olyan tanítás, amely a liturgikus év folyamán kifejti a hit misztériumait és a keresztény élet elveit (LK 52), szorosan kapcsolódik a felolvasott szentírási »perikópa vagy az »ordinárium, illetve a napi mise »propriuma valamelyik szõvegéhez.

3.A szentbeszéd (lat. praedicatio = ‘dicsõítõ beszéd’), egyes hit- és erkõlcstani témák szónoki kifejtése (prédikáció), amely nincs szorosan a litur-
giához kõtve. Korábban rendszerint a „nagymisét” (»énekes mise) elõzte meg. Szokásos az ünnepi, egy szent érdemeit példaként bemutató, vagy erkõlcsi buzdítást nyœjtó prédikáció, amely a mœltban sokszor független volt a felolvasott »peri-
kópától, de az ~ teológiája azt kívánja, hogy a tematikus szentbeszédek is Isten Igéjének alkalomra szóló kifejtései legyenek. Az ilyen jellegû ~t konferenciabeszédnek is nevezik. A tematikus szentbeszéd helye legtõbbszõr a lelkigyakorlatos együttléteken van ( »triduum).

4.Misztagogikus (»misztérium) ~ célja, hogy feltárja Isten esodatetteit az üdvõsség tõrténetében, fõként Krisztus misztériumát, amely jelen van és mûkõdik bennünk mindenkor, de kiváltképpen a liturgikus ünnepléseken (Lk 35,2). Külõnõsen az œj megkeresztelteket szükséges bevezetni Krisztus üdvõsség-misztériumába, miután részesültek a »beavató szentségekben. De a Krisztus-hívõk lelkiéletének igazi elmélyítése is abban áll, hogy a Szentírás és a liturgia mélyebb értelmét feltárja elõttük.

Az egyetemes egyháznak szóló evangéliumhirdetés feladatát külõnõsen a római pápa és a püspõkõk testülete kapta. A rájuk bízott részegyház tekintetében ezt a feladatot az egyes püspõkõk gyakorolják, a papoknak pedig – mint a püspõkõk munkatársainak – sajátos feladatuk Isten evangé-
liumának hirdetése. A diakónusoknak is feladatuk
az Ige szolgálata. Világi krisztushívõk is meg-
hívhatók, hogy a püspõkkel és papokkal együttmûkõdjenek az Ige szolgálatában (ET 756–759). A plébánosok bizonyos idõkõzõkben rendezzenek lelkigyakorlatos vagy népmissziós prédikációkat. A keresztény tanítást, amit Isten dicsõségére és az emberek üdvõsségére hinni és tenni kell, a hallgatók állapotának megfelelõ és a kor szükségleteihez alkalmazott módon kell elõadni (ET 767–770). »igeliturgia, »istentisztelet pap távollétében, »homília. AM

 

igeliturgia (lat. liturgia verbi)•Istentiszteleti cselekmény, melynek kõzpontjában Isten Igéjének hirdetése áll. Tartható ~ õnmagában, de általában a misében, mint annak elsõ része, felkészít az
eukarisztikus áldozatbemutatásra; egyébként a II. Vat. szándéka szerint minden szentség és szentelmény kiszolgáltatásához hozzátartozik az ~.

Az õsegyház egy ideig részt vett a templomi és zsinagógai ~n. Ez bizonyos formában tovább él a »zsolozsmában. A ma is élõ õsi keresztény ~ formája a hœsvéti vigília az olvasmányokkal, válaszos zsoltárokkal és imákkal; ugyancsak õsi ~ formát õrzõtt meg a nagypénteki szertartás elsõ része. Az »Eukarisztiához kapcsolódó ~ról már a 2. sz.-ban tanœságot tesz Szt. Jusztinosz. Az Eukarisztia ünnepléséhez eszerint hozzátartozott „az apostolok emlékiratainak” és a „próféták írásainak olvasása”, „az elõljáró beszéde” és a „kõzõs ima” (1. Apologia 67). Az ~ a 3. sz.-ban dinamikus fejlõdésnek indul, kialakulnak külõnbõzõ részei és az olvasmányok rendje ( »perikópa).

A mise ~ja vasárnapokon és fõünnepeken:

»olvasmány (ãSZ-bõl, hœsvéti idõben ApCsel és bizonyos ünnepekre a Jel kõnyvébõl),

»válaszos zsoltár,

»szentlecke (az apostolok leveleibõl),

»alleluja, verssel (nagybõjtben: evangélium elõtti vers),

»evangélium és »homília,

»hitvallás,

»egyetemes kõnyõrgések.

»ìnnepnapokon, »emléknapokon és »hétkõznapokon nincs hitvallás; az evangélium elõtt csak egy olvasmány vagy egy szentlecke van. Ilyenkor az evangélium elõtti részt szabadon választhatjuk három lehetõség kõzül:

1.válaszos zsoltár és alleluja, verssel,

2.csak válaszos zsoltár,

3.csak alleluja, verssel (vagy nagybõjtben: evangélium elõtti vers).

~ végzése hozzátartozik a keresztség, a bérmálás és a házasságkõtés rendjéhez, ha azok nem mise keretében tõrténnek. Ha a beteg állapota megengedi, helyes a betegellátáskor rõvid ~t végezni.

Vasárnapokon, kõtelezõ ünnepeken, ahol paphiány miatt nem lehet misét mondani, ott »lelkipásztori kisegítõ tarthat ~t, melyet a szentáldozás kiosztása kõvet (»istentisztelet pap távollétében). A lelkipásztori kisegítõ ilyen alkalommal az ün-
nepi mise ~ját végzi el, a »homíliára vonatko-
zóan pedig a helyi ordinárius rendelkezéséhez igazodik. Ilyen ~t hétkõznapokon is lehet tartani.
* 21. 30.                                                           AM–VI

 

ikonográfia•A keleti liturgiában fontos szerepük van az Egyház által megáldott „szentképeknek”, a püspõk által fõlszentelt „ikonok”-nak (‘eikón’ = képmás). A Szt. Baszileiosz teológiájára hivatkozó II. Nikaiai Egyetemes Zsinat (787) szerint a képre irányuló tisztelet és hódolat „az ábrázoltra száll át”. Mivel az Istenszülõ Szûztõl az õrõk Ige már testet õltõtt, ezért rá már nem vonatkozhat az ãSZ képtilalma (võ. Kiv 20,4; MTõrv 5,8–9). A fára festett ikonokat a diakónus megtõmjénezi, a hívõk csókkal illetik, és meghajlással kõzelítik meg.

äsi hagyomány szerint az ikonfestõknek bõjtõléssel és imádsággal kell készülniük munkájukra. Festés kõzben az illetõ szent vagy ünnep himnuszait éneklik, és a kánoni elõírások szerint készítik képeiket. Az ~ szent szabályai teszik lehetõvé azt, hogy külõnféle korokban külõnbõzõ mûvészek is ugyanazokat a jelképeket alkalmazzák. Az ikonok elsõdleges helye a szentélyt a templomhajótól elválasztó képállvány (»ikonosztázion). »kép.         OL

 

ikonosztázion•A keleti egyház templomaiban õsi hagyomány szerint képállvány (gõrõgül ikonosztaszisz vagy ikonosztaszion) választja el
a »szentélyt a templomhajótól. Ezt a tõbbsornyi képbõl álló falat szláv szokás szerint egészen a mennyezetig építik, míg a Balkánon tõbbnyire alacsonyabb a szentélyrekesztõ.

Az ~ õse az õskeresztény bazilikánál a szentélyt kõrülvevõ korlát (templon). A „templon” készítéséhez márványt, elefántcsontot, aranyat vagy ezüstõt használtak. A 7. sz.-ban már egyre díszesebbek lettek oszlopai, a vízszintes gerenda (architráv) alatt pedig egyre tõbb ikont helyeztek el.

Az ~ teológiai programja Oroszország területén fejlõdõtt ki a leggazdagabb módon. A magasra nyœló ~ lehetõséget adott a teológiai témák csoportosítására. A legalsó sorban kõzépen a „királyi” ajtó mellett megmaradt a két uralkodói ikon („deszpotiké”), Krisztus és a gyermekét tartó Istenszülõ ábrázolása, akik mellett még Szt. Miklós és Keresztelõ Szt. János, illetve a templom védõszentjének képe helyezkedik el. Fõlõttük a tizenkét fõünnep ikonját festik meg, amelynek kõzéppontjában az utolsó vacsora képe áll. E fõlõtt az apostolok és próféták sora kõvetkezik, a kõzéppontban a fõpapi díszben ítélõ és tanító Krisztus. A hívekre áldást adó Fõpap fõlõtt pedig ott van a Máriával és Szt. János apostollal kõrülvett kereszt, az üdvõsség és megváltás forrása.                                                   OL

 

ima, imádság, liturgikus ~ (lat. oratio – ‘beszéd’, prex = ‘kõnyõrgés’)•Az ~ tágabb értelemben „a lélek felemelkedése Istenhez” (Damasz-
kuszi Szt. János), szorosabb és általánosabban használt értelemben ennek szavakba foglalt ki-
fejezése. A keresztény az ~ban a Szentlélekben Krisztus által az Atyához fordul, de imádkozhatunk Krisztushoz és a Szentlélekhez is. Erõteljesen meg kell külõnbõztetni az »imádás (adora-
tio) jellegû ~t, amely csak Istent illeti meg, a kõzbenjáró ~tól (intercessio), mellyel az angyalok és szentek segítõ kõzbenjárását kérjük Istentõl. Az ~ hallatlan gazdag, egyetemes és sajátosan keresztény kitárulása az emberi léleknek a természetfõlõtti világ felé. A liturgikus ~ban Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását láthatjuk, amely tõkéletesen megdicsõíti Istent, az embert pedig megszenteli. Krisztus mindenkor maga mellé emeli, társává teszi az Egyházat, szeretett jegyesét; az Egyház pedig segítségül hívja Urát, és általa hódol az õrõk Atyának. Krisztus jelen van, amikor kõnyõrõg és zsoltárt zeng az Egyház, hiszen megígérte: „Ahol ketten vagy hárman õsszegyûlnek az én nevemben, ott vagyok kõzõttük” (Mt 18,20). Az ApCsel 2,42 így ír az elsõ keresztények istentiszteletérõl: „Ñllhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és kõzõsségében, a kenyértõrésben és az imádságban”. Ezek az ~k a Krisztustól tanult formákból, az Istent imádó, õt kérõ, neki hálát adó, õt engesztelõ zsoltárokból, és az Urat, Krisztust magasztaló és imádó gazdag ~kincsbõl állottak, melyeknek számos nyoma megmaradt az apostoli levelekben és a Jelenések kõnyvének „mennyei liturgiájában”. Ezekrõl egyre tõbb feljegyzés készült, és külõnféle liturgikus ~hagyományok alakultak ki. (»Eukarisztikus ima, »szentségek.) A liturgikus ~ kõzéppontja és csœcsa az »eukarisztikus ima. A misében a pap személyében is jelen van Krisztus, mert az áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, mint aki a kereszten magát feláldozta. A liturgiában Krisztus most is hirdeti az õrõmhírt, a nép pedig erre énekkel és ~gal felel Istennek. Az ~kat az egész szent nép és minden jelenlévõ nevében terjeszti Isten elé a pap, aki Krisztus személyes megbízottjaként áll a kõzõsség élén. A pap elsõsorban az »eukarisztikus ~t imádkozza, melynek záró »doxológiájára („äáltala, õvele és õbenne…”) a nép »ámen válasza adja az imádságos hozzájárulást, elfogadást, Szt. Jeromos tanœsítja, hogy a római bazilikákban, mint a mennydõrgés zœgott fel a nép ámen válasza. Külõnõs jelentõségûek a celebráns ~i az œn. praesidentialis (elõljárói) ~k a misében: kõnyõrgés, a felajánlási kõnyõrgés és az áldozás utáni kõnyõrgés ( »kõnyõrgés). A II. Vat. œjította fel az »egyetemes kõnyõrgéseket, melyek elsõsorban a hívek ~i a világ és Egyház ja-
váért és alkalmi szükségleteiért, de azokat a pap imája kezdi és fejezi be. Liturgikus ~k gazdag gyûjteménye a szentségkiszolgáltatásokkal kapcsolatos ~ok és a »szentelmények. A liturgia forrását és csœcspontját jelentõ misét kõrülveszik a »zsolozsma imaórái, melyekben visszatér a mise kõnyõrgése. A liturgikus ~t kísérik a hívek magán ~i és a »paraliturgikus ~k ( »rózsafüzér, »litánia, »szentségimádás, »keresztœti áhítat stb. »Praeorator). De a magán ~ban sem szakad el a hívõ a liturgia szellemétõl, melybõl merít, és magán ~ja felkészíti a liturgikus ~ formalizmustól mentes végzésére.

Az ~ leggazdagabb, kimeríthetetlen forrása maga a »Szentírás, melynek sugalmazott ~i (»zsoltárok, »kantikumok stb.) által maga a Lélek tanít helyesen imádkozni, másrészt minden Igéje isteni szó, mely magasztalást, hálaadást, bûnbánatot indít az olvasóban, vagy az Ige hallgatójában.             AM

 

imádás (lat. adoratio, gõr. proszkünézisz = ‘leborulás’)•Az ~ egyedül Istennek kijáró »ima, melyben végtelen fõlségét, szentségét a hívõ el-
ismeri, magasztalja és érte hálát ad. ~ csak az Atyát, a Fiœt és a Szentlelket illeti meg. Mivel Krisztus embersége személyi egységben van a Fiœ isteni természetével (unio hypostatica), ezért az Oltáriszentségben jelenlévõ Krisztust is ~ illeti meg (»szentségimádás). Bár Nagypénteken kereszthódolat (adoratio crucis) szerepel a szertartásban, ez nem a keresztfának, hanem Annak imá-
dását jelenti, Aki azon értünk meghalt. Az ~ liturgikus kifejezése a keleti egyházban a nagyon mély meghajlás, a római egyházban a térdhajtás (az »Eukarisztia õrzési helye elõtt, szentségi »áldásra). »testtartások.    AM

 

Imádságra hívás (lat. Invitatorium, invitare = ‘meghívni’)•A napi »zsolozsma kezdete, akár az Olvasmányos óra, akár a Reggeli dicséret elején. Egy versbõl: „Nyisd meg, Uram, ajkamat…”, a 94. zsoltárból és a liturgikus napnak megfelelõ antifónából áll. A 94. zsoltár helyett vehetõ a 99. vagy 66. és a 23. zsoltár is. * 4.                                                          VI

 

imazsámoly•Térdeplõvel és a karok megtámasztására szolgáló támlával ellátott, klerikusok, szerzetesek és világiak által templomban, de olykor lakásban is használatos bœtordarab. Késõbb
a gyóntatószékekben a bûnbánó számára is elhelyezték, de litániáknál, házasságkõtésnél és ma-
gánimánál is használják.                                         AM

 

incenzálás »tõmjénezés

 

inkulturáció•Az ~ A. Shorter szerint „kreatív és dinamikus viszony a keresztény üzenet és egy vagy tõbb kultœra kõzõtt”. A liturgia ~jának kiindulási helye az LK 37–40. pontjában található, amely A népek szelleméhez és hagyományaihoz való alkalmazkodás irányelveit tartalmazza. Tõbb pápai megnyilatkozás, a liturgikus kõnyvek bevezetõi és külõnbõzõ instrukciók foglalkoztak a témával. II. János Pál pápa Szent Cirillrõl és Metódról írja enciklikájában, hogy „példáját adták annak, amit ma Ë~nakŽ neveznek, azaz az evangéliumot beépítették a helyi kultœrákba, és egyœttal ezeket
a kultœrákat bevezették az Egyház életébe.” (SA 21.) Késõbb kiemeli az „idõigényes folyamat” jelentõségét is (võ. RMi 52.).

A legfontosabb dokumentumot 1994. jan. 25-én adta ki az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció De liturgia romana et inculturatione címmel. Az instrukció az elõzmények kõzõtt említi az elõbb említett két dokumentumot, majd utal az evangé-
lium helyzetére a világ külõnbõzõ országaiban. Egyes helyeken az evangélium œjdonságnak számít, másutt viszont nagy hagyományai vannak, de a kõzõmbõsség is megtapasztalható. Ennek megfelelõen más-más módon élik meg az ~t.

Az I. fejezetben az ~ folyamatát az üdvõsség tõrténetében vizsgálja. Elsõ helyen a zsidó nép szerepel, akivel elõszõr létesített Isten kapcsolatot, majd a választott nép a Szentírás gõrõg fordításának elkészítésével belépett a gõrõg világba. Az Isten Igéjének megtestesülésével Jézus Krisztus „beleolvadt azoknak az embereknek a társadalmi és kulturális miliõjébe, akik kõzõtt élt” (Ad gentes 10.), és „valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 10.). ä mint az êjszõvetség fõpapja, mielõtt vérét ontotta volna, megalapította az Eukarisztiát, halálának és feltámadásának emlékét. Ýgy ez a keresztény liturgia kezdete. Mielõtt visszatért az Atyához, tanítványainak feladatul adta, hogy hirdessék õrõmhírét, és kereszteljék meg az embereket. A tõrténelem során külõnbõzõ népek és kultœrák kõzõtt teljesítette Krisztus Egyháza ezt a feladatot.

A II. fejezetben a liturgikus ~ igényeit és feltételeit tárgyalja a dokumentum. A liturgia külõnõsképpen is az Istennel való találkozás helye. Krisz-
tus fõpapnak és Egyházának, a tagoknak a tevékenysége, hogy együtt valósítsák meg a mennyei Atya dicsõítését és az emberek megszentelését, amely a szent jelek által tõrténik. Az ~ megkívánja, hogy a népek megérthessék az Isten üzenetét, ezért a legfontosabb a Szentírás külõnbõzõ nyelvekre való lefordítása. A kõvetkezõ lépés a liturgikus ~ fokának helyes meghatározása, amely a püspõki karok feladata kõzé tartozik. Az õ feladatuk megítélni és meghatározni a liturgia ünneplési formáit.

A III. fejezet a római rítus inkulturációs normáit és gyakorlati kérdéseit rendezi. Célja, hogy minél tõkéletesebben megérthessék a hívek részvételük által a liturgiát, megtartsák a római liturgiával való egységüket, amit az illetékes egyházi tekintélynek kell biztosítania. Erre is vonatkozik egy elõzõ megállapítás: „A liturgiának, akárcsak az evangéliumnak, tiszteletben kell tartani a kultœrákat, ugyanakkor azonban ki kell fejteni megtisztító és megszentelõ hatását is bennük” (19. pont).

A IV. fejezetben néhány konkrét példán mutatja be az ~ lehetõségét, illetve kizárását. Külõn kiemeli, hogy a »keresztség szentségével õsszeférhetetlenek a külõnféle pogány bevezetõ szertartások, míg a »házasság szentségénél lehetséges bizonyos elemek bevétele, amelyek õsszhangban vannak a liturgia szellemével (pl. nálunk a házassági eskü). Ismételten a püspõki karok felelõsségére és éberségére hívja fel a figyelmet azzal zárva, hogy az ~ õrve alatt semmiképpen sem lehet egy œj rítust létrehozni.

Ennek szellemében készült a »Missale Ro-
manum œj kiadása, illetve nemzeti szertartás-
kõnyveink. Ýgy megvalósul a pünkõsdi »prefáció tanítása: „A Szentlélek Pünkõsdkor, az Egyház születése napján minden népre kiárasztotta az istenismeret fényét, és a sok külõnbõzõ nyelvû embert az egy kõzõs hit megvallásában egyesítette.” »alkalmazkodás     VI

 

insignia »fõpapi jelvények

 

intenció »miseszándék

 

Invitatorium »Imádságra hívás

 

Isten (a liturgia istenképe)•A liturgia mindenben Isten tevékenységét látja: ä a világ teremtõje, ä ad ételt és italt; ä tervelte ki az üdvõsség mûvét és ä vitte azt végbe; ä alapította Egyházát és apostolai által vezeti; ä erõsít meg igéjével (»igeliturgia), táplál az õrõk élet kenyerével és a Lélek italával (»eukarisztikus ima) a misében; itt jelenik meg Atyaként, akit kõrülvesz házanépe, családja, az Egyház. Ha Krisztust hallgatjuk vagy látjuk cselekedni, akkor szava szerint, „aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9), mert a Fiœ semmit sem tehet õnmagától, hanem mindent az Atyában tesz, aki benne él (võ. Jn 5,30 és 10,38). A liturgia istenképét erõsen meghatározták a mennyei liturgiának a Jelenések kõnyvében leírt látomásai. A Trónon ülõ és a Bárány elõtt az ~ hét Szelleme (a Szent-
háromság szimbóluma) kõrül az angyalok és üdvõzültek serege magasztalja és imádja az ~t. A liturgia bõségesen használja az itt elõforduló imádó kifejezéseket: „szent” (gõr. hagios, lat. sanctus = természetfõlõtti õsvalóság), „mindenható” (gõr. pantokrator, lat. omnipotens), „õrõkkévaló” – idõfeletti, „êr’ »Küriosz, »Bárány. A keleti egyház imái „az Atyának és a Fiœnak és a Szentléleknek” szólnak, ~ alatt olykor az Igét, Krisztust értik.
A római egyház „a Szentlélekben a Fiœ által az Atyához” fordul és ~ elsõsorban az Atya megnevezése (»befejezés). A Szentháromságnak egyenes megszólítását nem ismeri a római liturgia (még Szentháromság vasárnapján sem), a bizánci egyház vasárnap éjféli zsolozsmájában viszont nyolc teljes kánon van a Szentháromság tiszteletére.                   OL–AM

 

Isten népe »Egyház

 

Istenszülõ ünnepei•A keleti rítusœak igen nagy becsben tartják az Istenszülõ Szûz Mária ünnepeit, mert ezek Mária életének eseményei által Krisztus és a keresztények életének egyes misztériumait is megvilágítják.

A keleti egyházban szeptemberben kezdõdõ egyházi év elsõ és utolsó nagy ünnepe éppen az
Istenszülõ születése (szeptember 8.), illetve elszenderülése és mennybevétele (augusztus 15.).
A születés nyolcnapos ünnepkõrében a bizánciak õsi szokás szerint megemlékeznek Mária szüleirõl (Joákim és Anna: szept. 9.) és dec. 8–9-én fogantatásáról. Október elsején fõleg a szláv keresztények az Istenszülõ oltalmát ünneplik Szt. András látomására emlékezve. November 21-én az Istenszülõ Mária templomba vezetésére emlékeznek. Karácsony másodnapján szintén az Istenszülõt ünnepli a keleti egyház. Ennek igen õsi hagyománya van. Már a 4. sz.-tól rendszeresen megemlékeztek Karácsony után az Egyiptomba való menekülés kõzben megpihent Istenszülõrõl. Tõbb ünnep egy-egy szentfõldi templom fõlszentelése napjához kõtõdik.

Március 25-én az örõmhírvétel ünneplésének külõnleges rendje alakult ki. Ha az ünnep bõjti napra esik, akkor a Szent Liturgiát az alkonyati zsolozsma után végzik. A nyugati szertartásokkal ellentétben, Keleten mindig a napján tartják meg ezt az ünnepet, még ha tõrténetesen Nagypéntekre esik is. »Mária-ünnepek (Nyugaton).                               OL

 

istentisztelet »liturgia

 

istentisztelet pap távollétében (lat. celebratio dominicalis absente presbytero)•A vasárnapnak, az êr napjának teljes értékû megünneplése csak
a »misében valósulhat meg. ìldõzés, nagy távolság vagy a papok számának csõkkenése miatt vasárnaponként hívõ kõzõsségek maradnának mise nélkül. Ezért az egyházmegye fõpásztora szabályozza a ~ módját. Ezt a kifejezést kell e liturgikus cselekményre használni, mert a „pap nélküli” istentisztelet azt jelentené, mintha az Egyházban létezhetne felszentelt pap nélküli eukarisztikus kõzõsség.

A »lelkipásztori kisegítõ a fõpásztortól kapja
a megbízást, de a plébános feladata a szolgálatára való felkészítése.

Az ~ két részbõl áll: igeliturgiából és áldoz-
tatásból. A kõvetkezõ elemeket tartalmazza: a) a bevezetõ szertartásban emlékeztetni kell a résztvevõket az elõzõ eukarisztikus ünneplésre és ráhangolni õket arra, hogy lelkileg egyesüljenek azokkal, akik aznap teljes misén tudnak részt venni. b) Az »igeliturgiában Isten maga szól népéhez, kinyilvánítja az üdvõsség misztériumát. A hí-
võ kõzõsség azáltal is bekapcsolódik az egyetemes egyház életébe, hogy a kõnyõrgéseket és az olvasmányokat a nap liturgiájából veszi, melyhez kellõképpen elõkészített (esetleg készen kapott) igehirdetés, szentírás-magyarázat is csatlakozik.
A nép erre a »hitvallással válaszol és az »egyetemes kõnyõrgésekben pedig az egyházmegyéért és a papi hivatásokért is kõnyõrõg. c) Ezután a lelkipásztori kisegítõ az Isten magasztalására szólít fel. Ùz tõrténhet bizonyos zsoltárokkal (pl. 99, 147, 150), himnuszokkal, a »Magnificattal, népénekkel vagy litániaszerû imádsággal, amit valamennyien állva, az oltár felé fordulva végeznek. Ez a magasztaló imádság semmiképpen sem vehetõ a »prefáció vagy az »eukarisztikus ima szõvegébõl. d) Ñldozás. Mielõtt a Miatyánkot elimádkoznák, a liturgia vezetõje az »Eukarisztia õrzési helyérõl elhozza és az oltárra helyezi a Szentséget a »cibóriumban, mikõzben a hívek letérdelnek. Majd a Miatyánkot felállva imádkozzák, és a szertartás ugyanœgy folyik tovább, mint a misében.
A befejezés elõtt lehet a szükséges hirdetéseket kõzõlni. A gõrõg katolikusoknál »utrenyét vagy œn. Déli istentiszteletet végeztek, ha fõlszentelt pap nem volt jelen. (Ebben szentáldozásra nincs lehetõség.) Az ~ Jézus Krisztusban való õssze-
jõvetel, a keresztény élet forrása és tanœságtétel
Isten mellett, mégha teljes értékében nem is helyettesítheti a misét. Csak az Isten Igéjével és az Eukarisztiával táplálkozva tudnak a hívek pap távollétében sajátos módon részt venni az Egyház egyetemes küldetésében. Természetesen szükséges, hogy egyes vasárnapokon mise is legyen (a kõznapi nem pótolja a vasárnapit), és ezen kellõ számœ ostyát konszekráljon a misézõ pap. Az Eukarisztiát pedig méltóképpen és gondosan õrizzék.

A lelkipásztori kisegítõ nem használhatja a felszentelt személyek részére fenntartott kõszõntéseket és áldásokat (pl. Az êr legyen veletek). A püspõki kar által megállapított liturgikus ruházatot viselje, ne üljõn a papi székre, de elõ lehet készíteni számára egy széket a preszbitérium elõtt. Az oltárhoz csak az áldozási szertartásra megy fel. Az ilyen istentiszteleten is kõzremûkõdhetnek segédkezõk (ministránsok, lektor). Ebben az ügyben az Istentiszteleti Kongregáció 1988. jœn. 2-án adta ki a „Directorium de celebrationibus dominicalibus absente presbytero” c. rendelkezését. * 30.     VI

 

Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció (Congregatio de Cultu Divino et Disciplina Sacramentorum)•A latin rítusœ liturgikus ügyekkel foglalkozó Rítuskongregációt 1588. január 22-én alapította, V. Sixtus pápa. A Trid. után liturgikus kõnyvek kiadása és a »rubrikák magyarázata volt a feladata. Jelentõsége a »Mediator Dei (1947) pápai enciklika után nõvekedett, amikor a liturgikus-lelkipásztori szempontok és reformok kerültek elõtérbe. VI. Pál pápa 1969. május 8-án a Rítuskongregációból Istentiszteleti és ettõl elválasztott Szenttéavatási Kongregációt szervezett. II. János Pál pápa 1988. jœn. 28-án kelt „Pastor bonus” kezdetû apostoli konstitœciójával egyesítette az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációt. Az ~ feladata a római és az õsszes latin rítusok istentiszteleti, szentségi és liturgikus ügyének intézése. A keleti rítusok liturgikus ügyeit a Keleti Egyházak Kongregációja intézi.      VI

István, Szt. (diakónus) ünnepe•Az ApCsel megõrõkíti István diakónus tõrténetét és vértanœságát (6,1- 8,2). Liturgikus ünneplése a legrégibb kalendáriumokban is december 26-án van.              VI

 

István, Szt. (király) fõünnepe•1038. aug.
15-én halt meg országalapító királyunk. 1083. aug. 20-án László király (1077–1095) emeli fel „azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették és az országot a hit hirdetésével õntõzték, hogy õket a legnagyobb tiszteletben tartsák, méltó tisztelettel illessék”. Innen ered hazánkban Szt. István király aug. 20-i ünnepe.

A Szt. király tisztelete rohamosan elterjedt,
XI. Ince pápa 1686 novemberében Buda visszafoglalásának alkalmából ünnepét (hazánkat ki-
véve) szept. 2-ára helyezte és az egész Egyházra kiterjesztette. Emléknapját, a lit. ref. aug. 16-ra helyezte az egyetemes egyházban. Május 30-án
a magyar egyház Szt. István király ereklyéinek átvitelérõl emlékezik meg (Szt. Jobb). A konstantinápolyi egyetemes patriarkátus Szent Szinodusa 2000. február 4-én kelt határozatával „szent”-nek ismerte el. Az avató bullát 2000. augusztus 20-án a budapesti Szent István bazilika elõtti téren bemutatott szentmise keretében I. Bartholómiosz konstantinápolyi pátriárka hirdette ki.      VI

 

Ite, missa est (lat. ‘Menjetek, elbocsátás van’)•A római rítusban a diakónus felszólítása az eukarisztikus istentisztelet végén, melyrõl az egész szertartás végül a »„mise” nevet kapta. Diakónus hiányában a celebráns mondja az »elbocsátást, ünnepi misében éneklik. Mai magyar formája: „A szentmise véget ért, menjetek békével”. Ma tõbb változat használata lehetséges.           VI