szakrális mûvészet
• Témájával részletesen foglalkozik a LK VII. fejezete. A ~ Isten végtelen
szépségére figyel, azt akarja lehetôségei szerint emberi alkotásban kifejezni.
Annál jobban szolgálja tehát Istent s az Ô dicséretét és dicsôségét, minél
tudatosabban törekszik arra, hogy alkotásaival a lehetô legjobban vezesse
Isten felé az emberek lelkét. Az Anyaszentegyház ezért mindenkor barátja volt
a képzômûvészeteknek, nemes szolgálatukat szüntelenül igénybe vette
és mûvészeket nevelt, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán
méltóak, díszesek és szépek legyenek,
jelezzék és tükrözzék a mennyei valóságokat.
Az Egyház mindig fenntartotta magának a jogot, hogy ítélkezzék a mûalkotások
felett: megfelelnek-e a hitnek, a vallásosságnak és a vallás áthagyományozott
elveinek, továbbá alkalmasak-e a szakrális használatra (LK 122.). Az Egyház
semmiféle mûvészi stílust nem tekint kizárólagosnak, hanem befogadja
minden kor kifejezési formáját… Így a mûvészeti alkotásokkal a századok
folyamán olyan kincseket hozott létre, amelyeket minden lehetô gondoskodással
ôrizni kell. A mi korunkban is biztosítani kell az Egyházban minden nép és
földrész mûvészeti szabadságát – csak szolgálják megfelelô tisztelettel
és kellô megbecsüléssel az Isten házát és a szent szertartásokat –, hogy napjaink
mûvészete, a maga remekléseivel csatlakozhassék ahhoz a kórushoz, amelyben
az elmúlt évszázadokban kiváló mûvészek kifejezték hitünk misztériumait.
Amikor az Egyház szorgalmazza és támogatja a mûvészi alkotásokat, ugyanakkor
többre tartja azok nemes szépségét, mint a hivalkodó költekezést. A mûalkotások
helyes megítélése érdekében hallgassák meg a helyi ordináriusok az egyházmûvészeti
bizottságot, adott esetben még más, különösen hozzáértô személyeket… Gondosan
ügyeljenek a fôpásztorok arra, hogy a szent fölszerelésekbôl és az értékes
mûalkotásokból, mint Isten háza ékességeibôl, semmit áruba ne bocsássanak
vagy veszendôbe menni ne engedjenek. A püspökök törôdjenek magukkal a mûvészekkel
is, vezessék be ôket a szent mûvészet és liturgia szellemébe… A mûvészek
pedig, akik alkotó tehetségük ösztönzésére az Anyaszentegyházban Isten dicsôségét
kívánják szolgálni, tartsák mindig szem elôtt, hogy tevékenységük
bizonyos értelemben a teremtô Isten mûvének mintegy folytatása, és hogy
alkotásaik célja az istentisztelet szolgálata, a hívôk lelki épülése, lelkiségük
és vallási ismereteik gyarapítása (vö. LK 122–130).
2.A
~ ágai:
a) építômûvészet leginkább a »templomépületek
fenntartását (mûemléki védelmét) és új templomok építését jelenti. „A
templomok tervezésében ügyelni kell arra, hogy azok alkalmasak legyenek a
liturgikus cselekményekre, és tegyék lehetôvé a hívek tevékeny részvételét” (LK
124).
b)képzômûvészet a templomokban különbözô
technikájú mûfajokban jelenik meg: mozaik, freskó és szekkó falfestés,
táblakép, szobrászat, dombormû. Amikor az LK hangsúlyozza a régi
mûvészi értékek gondos megóvását, megengedi a modern stílusban készült
képzômûvészeti alkotásokat (sôt minden kornak saját stílusában kell
alkotnia, s nem letûnt stílusirányzatokat követnie), de ugyanakkor a
„püspököknek szigorúan távol kell tartaniok a templomoktól és a szent helyektôl
az olyan mûalkotásokat, amelyek ellenkeznek a hittel, az erkölcsökkel és
a keresztény érzülettel, amelyek a józan vallásos érzést sértik akár azzal,
hogy a formákat elcsúfitják, akár azzal, hogy mûvészi szempontból nem
kielégítôek, silányságok vagy csak utánzatok” (LK 124). „Ragaszkodni kell
továbbra is ahhoz a gyakorlathoz, hogy a templomokban szent ábrázolásokat
helyeznek el, amelyeket a hívôk tiszteletben részesítenek. Csak legyenek ezek
mérsékelt számban, legyenek megfelelô rendben elhelyezve, ne okozzanak a
keresztény népben megütközést és ne adjanak alkalmat helytelen jámborságra” (LK
125). A képek és szobrok elrendezésének tükröznie kell a hitigazságok rendjét.
A szentek képei – beleértve a templom patrónus-szentjének ábrázolását is – ne
kerüljenek elôtérbe a Szentháromság vagy az isteni személyek rovására. A
fôoltár képe legyen elsôsorban krisztocentrikus jellegû, egyéb
ábrázolások pedig ennek alárendelt szerepet játsszanak. „Ugyanannak a szentnek
ne legyen több ábrázolása” (RMÁR 278.).
c) iparmûvészet a szent tárgyakat és
liturgikus eszközöket alkotja meg (ötvös-, textil-, kerámiamûvészet,
belsôépítészet stb.). Az Egyház itt is engedélyezi azokat a módosításokat,
amelyek a mai iparmûvészet követelményeit kielégítik: „a szent
felszerelési tárgyak jól feleljenek meg rendeltetésüknek” (RMÁR 287.). A nemes
egyszerûség kívánalma mellett lehetôség nyílik új, eddig nem használt, de
megfelelôen méltó és szilárd anyagok alkalmazására. (Az ún. „mûanyagok”
alkalmazását nagy fenntartással lehet csak elfogadni.) »kép,
»szobor, »templom, »liturgikus
cselekmény szépsége. AM
szakrárium (lat. sacrarium – ‘szent hely’)
• Régebben a sekrestyét jelentette, ma azt a kis földbe süllyesztett gödröt
az oltár mögött vagy a keresztelôkút mellett, amelyben a szertartásoknál használt
vizet (pl. keresztvizet) s általában a szent tárgyak maradványait szokták
elhelyezni (pl. az Eukarisztia megromlott színeit, tönkrement szent olajakat
stb.). AM
székesegyház (katedrális = ‘ahol a püspök
széke: katedrája áll’; dóm, a lat. domus-ból, ‘ház’) • Az egyházmegye fô-
és anyatemploma. A püspök a papságtól és segédkezôktôl körülvéve itt végzi
az ünnepélyes eukarisztikus liturgiát és más szertartásokat a káptalannal
és a néppel együtt. A ~ felszentelésének napját minden egyházmegyei templomban
megünneplik. A ~at ünnepélyes szertartással kell felszentelni. »katedra.
AM
szekvencia (lat. sequentia = ‘egymásra
következôk’) • A ~ St. Gallenben alakult ki, ahol Boldog Notker Balbulus (†912)
egy normandiai eredetû Antiphonariumból merített ötlet alapján az »Alleluja »jubilusának
bonyolult dallama alá
a könnyebb megjegyezhetôsége céljából szövegeket szerkesztett. Ezeknek annyi
szótagja volt, ahány hangja a jubilusnak. Mivel a jubilus egymást szabadon
követô szakaszok periodikus sora (innen a ~ név), a ~ egyes versszakai is
elütnek egymástól. Notker egy negyven ~ból álló gyûjteményt készített,
e gyûjtemény hosszabb darabjait tekintjük a ~k elsô típusának. Sorai,
versszakai kötetlenek.
E
típus továbbfejlesztett alakjának ismert példája Burgundiai »ipo (†1050)
húsvéti ~ja, a „Victimae paschali”. Ennek már jobb a verselése,
kiegyensúlyozottabb a ritmusa és rímes elemek jelennek meg benne. Zenéje
önálló, nem a jubilus dallama. A továbbiakban a ~ egyre határozottabban a »himnuszhoz
hasonló szabályos versformát öltött. A zene, amely nem egy esetben
típusdallamként több szövegírót is megihletett, nem melizma-felbontás, hanem
eredeti és népi jellegû. Elsôsorban a párizsi ágostonos kanonok, Adamus
de S. Victore (†1192) neve emelkedik ki e korszakában. Az ô „Laudis crucis”-át vette mintául Aquinói Szt.
Tamás (†1274) »úrnapi ~ja, a „Lauda Sion Salvatorem”. A ~irodalom e korszakához
kapcsolódik a magyar ~irodalom is, amelynek mintegy 200 darabja maradt ránk. Az
irányzat olyan darabot is eredményezett, ami egyaránt himnusz (formáját
tekintve) és ~ (terjedelmét tekintve: ilyen a Stabat Mater”).
A mintegy 5000 ~ értékes vallástörténeti emlék.
A
Trid. mindössze öt ~t hagyott meg. Ezeket
tovább csökkentette a lit. ref.: csupán két elôírt ~ maradt meg: a Húsvétkor
kötelezô, a Húsvét nyolcadában tetszôlegesen imádkozható Victimae paschali és Pünkösdkor a Veni Sancte Spiritus. Ezek mellett tetszôlegesen
vehetô Úrnapján a Lauda
Sion (vagy ennek
vége: Ecce
panis angelorum)
és a Fájdalmas Szûzanya emléknapján a Stabat mater. A ~ helye a misében az Alleluja elôtt van. * 21. BP
szentáldozás »áldozás
szentek tisztelete és ünnepeik • 1. A megkereszteltek egész közössége Isten népe,
„szent nemzet” (1Pét 2,9). Kezdetben nem ismerték
az Egyház egyes tagjainak szentként való kiemelését. Az Egyház elsôsorban
a vértanúkat kezdte tisztelni különös módon,
hiszen ôk életük feláldozásával tettek tanúságot Krisztus mellett, s így elnyerték
a mennyei dicsôséget. Haláluk napjának évfordulóján (dies natalis = ‘születésnap’ ti. mennyei)
sírjuknál összegyülekeztek, és felette vagy egy közeli templomban az Eukarisztiát
ünnepelték. A leg-
kiválóbb vértanúk nevét megemlékezésül bevették a helyi egyház eukarisztikus
imájába is. Késôbb más egyházi közösségek is felvették naptárukba a legismertebb
vértanúk ünnepét és a róluk való megemlékezést, ami példát és erôt adott az
üldözésben; egyben közbenjárásukat kérték a földön küzdô egyház tagjaiért
is. Más részegyházakban a sír hiányában »ereklyét
használtak, késôbb az illetô szent képét helyezték el. A vértanúkkal egy idôben
alakult ki az apostolok tisztelete, akik Krisztus közvetlen
tanúi, és szinte mindannyian vértanúk is voltak. Különös tisztelet illette
a hitvallókat,
akik az üldözések alatt fogságot, kínzást vagy számûzetést szenvedtek
Krisztusért. Már a korai sz.-okban nagy tisztelettel övezték a kiemelkedô
püspököket, pl. Keleten Csodatévô (Thaumaturgos) Szt. Gergelyt (3. sz.), Nyugaton
Tours-i Szt. Mártont (4. sz.). Ezekhez csatlakozott a szent remeték és szüzek tisztelete. Életüket vérontás
nélküli tanúságtételnek, a krisztuskövetés kiemelkedô példáinak tekintették,
mely elválaszthatatlan Krisztus szenvedésétôl és húsvéti gyôzelmétôl.
A ~ között különös jelentôségûek a »Mária-ünnepek. – Az Egyház az
ezredfordulón kialakította a »szentté avatás szertartását.
A Trid. nyomán
V. Pius misekönyve 158 szent ünnepét tartalmazza, de számuk azóta is állandóan
gyarapodott.
A II. Vat. nyomán kiadott Római Naptár (Calendarium Romanum, 1969) szabályozza
a ~ rendjét.
2.Az
Egyház tiszteletreméltó hite az, hogy a mennyei dicsôséget élvezô testvérekkel
eleven közösséget alkotunk (szentek „egyessége” = közössége). Ha el is kell
ismernünk, hogy bizonyos korokban és vidékeken a szentek tiszteletével
kapcsolatban túlzások és félreértések, sôt visszaélések is elôfordultak, az
Egyház hivatalos tanítása sohasem tért el az 1Tim 2,5–6 igazságától: „Egy az Isten, s egy a közvetítô Isten és
ember között: az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát mindenkiért”. Amíg egyedül a három
személyû egy Istent illeti meg az imádás (cultus latriae), az Istenszülôt pedig kiemelt
tisztelet
(cultos hyperduliae),
addig az üdvözült szenteknek tisztelet (cultus duliae) jár, hogy példájukon a krisztus-
hívôk épüljenek, és közbenjárásuk támogatást jelentsen számukra. Ezért az
Egyház lelkipásztori gondoskodásával buzdítja az illetékeseket, hogy ha itt
vagy ott becsúszott valami visszaélés, túlzás vagy fogyatékosság, törekedjenek
azt kijavítani, és mindent újítsanak meg Krisztusnak és Istennek nagyobb
dicsôségére. Tanítsák meg tehát híveiket, hogy a szentek hamisítatlan
tisztelete nem annyira külsô gyakorlatok sokaságában rejlik, hanem sokkal
inkább tevékeny szeretettel keressenek példát a szentek magatartásában,
részesedést közösségükben, támogatást közbenjárásukban saját maguk és az Egyház
nagyobb javára. Ha a szentekhez forduló imát a hit teljesebb fényénél fogjuk
fel, egyáltalán nem szegényíti az Isten i:nádó tiszteletét (amelyet megadunk az
Atyaistennek Krisztus által a Szentlélekben), hanem épp ellenkezôleg, nagyon
gazdagítja azt (vö. LG 51.). A II. Vat. hangsúlyozza, hogy „a hívek figyelme
mindenekelôtt az »Úr ünnepeire irányuljon, mert
ezekben ünnepeljük az év folyamán az üdvösség misztériumait… Ezek elsôbbséget
élvezzenek a
szentek ünnepeivel szemben”
(LK 108.).
3.A keleti egyház szintén mennyei
születésnapnak (genethlion) nevezi a szentek halála
napját. Az apostolok, szent életû püspökök és próféták ünnepét haláluk
napján tartották és a 6. sz.-tól alkalmazzák egyes kiemelkedô
Krisztus-követôkre a „hagiosz”,
(gör. ‘szent’)
kifejezést. A 4. sz.-tól egyre gyarapodtak az »Istenszülô
ünnepei is. Kezdettôl fogva tisztelték Szt. Péter és Szt. Pál apostolt jún.
29-én, és az apostolokat. A keleti egyház kiemelkedô szentjei:
dec.
6.: Szt. Miklós; dec. 27.: Szt. István vér-
tanú; jan. 1.: Nagy Szt. Bazil; jan. 30.: Három Fôpap (Nagy Szt. Bazil,
Aranyszájú Szt. János, Nazianzi Szt. Gergely); ápr. 23.: Szt. György vértanú;
jún. 24.: Keresztelô Szt. János születése; jún. 29.: Szt. Péter és Szt. Pál;
júl. 20.: Szt. Illés próféta; aug. 20.: Szt. István király; aug. 29.:
Keresztelô Szt. János halála.
Az
5. sz.-tól különleges tisztelet illette meg a sivatagi atyákat és remetéket
(Szt. Antal, jan. 17., Szt. Onophriosz, jún. 12.). Késôbb a szentéletûek
közül kiemelkednek a Krisztusért balgatagok (Emeszai Szt. Simeon, júl. 21.) és
az oszlopos szentek (Szt. Simeon, jan. 5.). A vértanúk közt is egyre
jelentôsebb szentek lettek az ingyenes orvosok: pl. Szt. Kozma és Damján:
okt.17., nov. 1., júl. 1., illetve a katona vértanúk (Szt. Demeter, okt. 26., a
szebasztei 40 vértanú, márc. 9.). Késôbb a nemzeti szentek is elôtérbe kerültek
(pl. Szt. Cirill és Methód, a szlávok apostolai, júl. 7.).
4.A római egyházban VI. Pál 1969. febr. 14-én
kelt apostoli levelével tette közzé „Az egyházi év egyetemes szabályainak és az
új általános római naptárnak” jóváhagyását. Ebben hangsúlyozza, hogy „a szentek
ünnepei Urunk csodálatraméltó vonásait hirdetik, melyek szolgáiban nyilvánulnak
meg, a hívek számára pedig követendô jó példával szolgálnak. A Katolikus Egyház
mindig meg volt gyôzôdve, hogy a szentek ünnepei Krisztus húsvéti titkát
hirdetik és újítják meg.” „A szentek ünnepei ne kerüljenek túlsúlyba az
üdvösséget szerzô misztériumok ünnepeivel szemben, megtartásuk többnyire
egy-egy részegyház, nemzet vagy szerzetescsalád körére korlátozódjék. Az egész
Egyházra csak azoknak a szenteknek a tiszteletét kell kiterjeszteni, akiknek
jelentôsége valóban egyetemes” (LK 111.). A II. Vat. e határozatainak
foganatosítása végett egyes szentek neve kimaradt a naptárból, másrészt helyet
kapott benne néhány olyan vértanú, akinek hazájába csak késôbb jutott el az
Evangélium híre. Az új általános naptár, amely a latin rítus használatára
készült, egyfelôl jobban illeszkedik korunk vallásosságának szempontjaihoz,
másfelôl jobban kifejezi az Egyház egyetemes voltát. Az új Római Naptárnak
alap-
elve: a szentek életének történetkritikai felülvizsgálata alapján azoknak a
szenteknek ünneplése, akiknek valóban egyetemes jelentôségük van földrajzi,
kortörténeti és lelkiségi szempontból. A szentek ünnepe lehetôleg haláluk
napjára (dies
natalis) essék.
A liturgikus könyvekben a szentek címét valósághûbben határozzák meg
(ezek közül néhányat elhagytak: hitvalló, özvegy; sem szûz, sem vértanú)
és most a következô címek szerepelnek: apostol, evangélista, vértanú,
szûz, pápa, püspök, pap, diakónus, egyháztanító, apát, szerzetes, remete
és szerzetesnô (ha szerzetbe lépése elôtt házasságot kötött, különben
szûz). Ha bizonytalan, a szent cím nélkül szerepel a naptárban.
Jelentôségük
alapján a naptárba felvett szentek ünnepeinek különféle rangja van: 1. Fôünnep (pl. Szt. Péter és Szt. Pál
apostolok fôünnepe), 2. Ünnep (pl. a többi apostolé), 3. Emléknap (pl. Páduai Szt. Antal
áldozópap és egyháztanító, vagy a Gyermek Jézusról nevezett (Lisieux-i) Szt.
Teréz szûz). 4. Tetszés
szerint tartható emléknap
(pl. Szt. Vencel vértanú, vagy Szt. Gertrud szûz). Ez utóbbi napokon
tetszés szerint vehetô a szent ünneplése vagy a hétköznap miséje, zsolozsmája.
Az
egyes nemzetek (»magyar naptárral bôvített
általános római naptár) és a szerzetesrendek saját szentjeik ünneplését
beilleszthetik az általános naptárba. (»Mária-ünnepek, »apostol
ünnepek, »Keresztelô Szt. János). * I. VI–OL–AM
szentelmények (lat.
= sacramentalia) • „A szentségek mellett az Anyaszentegyház adott a híveknek szentelményeket
is. Ezek a szentségekhez hasonlóan szintén szent jelek, mert nemcsak jelzik
az elsôdlegesen lelki hatást, hanem az Egyház könyörgésének erejével azt meg
is szerzik” (LK 60). Amíg a hét szentséget maga Jézus Krisztus alapította,
addig a ~ az Egyháztól valók. Egyedül az Apostoli Szentszék létesíthet új
szentelményeket, magyarázza azokat hitelesen, megváltoztathatja vagy eltörölheti
a meglévôket (ET 1166–67). A ~ gazdag koszorúként veszik körül a szentségeket.
Mind a középkori, mind az újkori szertartáskönyvek (Rituale Romanum) igen
sok szentelményt tartalmaznak. A II. Vat. ezeknek korunk igényeihez alkalmazkodó
átdolgozását kívánja meg. Egyes ~et bizonyos körülmények közt és a fôpásztor
ítélete szerint megfelelô lelkületû és adottságokkal rendelkezô világi
hívôk is kiszolgáltathatnak. Rendes kiszolgáltatójuk azonban a püspök vagy
pap az egyházi hatóságtól jóváhagyott szertartások és formulák szerint. A
~ lehetnek:
1.Felszentelések
(dedicationes,
consecrationes),
melyeket csak felszentelt püspök végezhet érvényesen, vagy olyan papok, akiket
erre a jog vagy törvényes engedély felhatalmaz (ET 1169). A felszenteléssel
vagy megszenteléssel az Egyház személyeket és tárgyakat véglegesen és
ünnepélyesen Istennek szentel. Ilyen: »apát- és apátnô- benedikálás,
szüzek szentelése, »templom-, »oltár-
és »krizmaszentelés. A felszentelés rendszerint »krizmával
történik.
2.Az
áldások (benedictiones) által az Egyház Isten
kegyelmét hívja le személyekre és tárgyakra (illetve azok használóira). Az
áldásokat, kivéve azokat, melyek a római pápának (»apostoli
áldás), vagy a püspöknek vannak fenntartva, minden áldozópap megadhatja. Mivel
az áldás Krisztus egyetemes papságának gyakorlása, ezért, a kifejezetten
fenntartott áldásokat kivéve, a krisztushívôk helyzetüknek és feladatuknak
megfelelô áldásokat adhatnak (pl. szülôk gyermekeiknek, házastársak egymásnak;
bárki adhat asztali áldást stb.). Az áldás formája: (ha alkalmas, rövid
igehirdetés után) az isteni jóság magasztalása és a kegyelmi segítség
kieszközlése. Ez utóbbi egy könyörgés és egy jel (»kézrátétel,
»kereszt jele, »szenteltvízzel való
meghintés, »tömjénezés stb.) által történik. Az áldások
végezhetôk önállóan, de »mise keretében is. Bizonyos
napokon és alkalmakkor zárókönyörgéssel és ünnepélyesebb áldásformulával
gazdagodik az »áldás a mise végén. Szentségi
áldás az Oltáriszentség kitételével kapcsolatos áldás »cibóriummal
vagy »szentségmutatóval; ezt csak felszentelt személy
adhatja. A nép „áldásnak” nevezi a litániával összekapcsolt szentségi áldást.
Ha az áldás – a felszenteléshez hasonlóan – személyeknek vagy tárgyaknak tartós
szent jelleget ad, benedictio
constitutiva a
neve (pl. templom, oltár, kehely, keresztelôkút, keresztút, harang stb.
megáldása). Ha egyszerûen Isten segítségét vagy oltalmát kéri vele az
Egyház, akkor benedictio
invocativa-nak
hívjuk (pl. »balázsáldás, betegek,
jármûvek, házak, lakások stb. megáldása). „A szent dolgokat, vagyis
azokat, amelyeket felszenteléssel vagy áldással az istentiszteletre szántak,
tisztelettel kell kezelni, és nem szabad közönséges vagy nekik meg nem felelô
célra használni még akkor sem, ha magánszemélyek birtokában vannak” (ET 1171).
A »kelyhet, »paténát, »szentségmutatót,
»keresztelôkutat, »keresztutat használatbavétel
elôtt meg kell ál-
dani, ezt pap is végezheti; a »liturgikus szereket és
ruhákat illô megáldani használatbavétel elôtt.
A „Szentelések és áldások a Rituale Romanum alapján” (Bp., 1980) kiadvány
tartalmazza a legfontosabb egyházi évhez, személyekhez és tárgyakhoz kapcsolódó
áldásformákat. »temetés, »exorcizmus
(ördögûzés), »húsvéti gyertya, »krizmaszentelési
mise, »Áldások könyve,
»apostoli áldás, »szentségek. AM–VI
A
görög katolikusoknál használatos gyakoribb szentelmények: a menyasszony, majd a
szülôanya avatása, szertartás a lélek távozásakor, síremlék megáldása, a
temetés, ünnepélyes vagy egyszerûbb »vízszentelés (elôbbi jan.
6-án), Úrjelenés, »Teofánia ünnepén és aug.
1-jén, a Makkabeus vértanúk napján, – utóbbi bármikor végezhetô; házszentelés
(újonnan épült házaknál ünnepélyesebb formában), Virágvasárnap barkaszentelés,
húsvéti eledelek megáldása („pászkaszentelés”), búzaszentelés (Szt. György
napján, ill. az azt követô vasárnapon); gyümölcsmegáldás (aug. 6-án); templom-,
kereszt-, harangszentelés; oltári edények, templomi ruhák, -szerelvények,
-képek, gyertyák, sôt „bármely tárgy” megáldása; iskolás gyermekek, útrakelôk
megáldása. Szentelmény az olajjal való megkenés (»miroválás),
tömjénezés, szentelt vízzel való meghintés is. OM
szenteltvíz (lat. aqua benedicta)• Az az
ókori szokás, mely a vizet tisztulási és engesztelési célra használta, a keresztény
közösségekben is elterjedt. P1. (rendszerint sóval kevert) vízzel hintették
meg a pogány templomokat, melyeket keresztény használatba vettek. Az alkalmi
»vízszentelésekbôl fejlôdött ki az Egyházban a
víz megáldása a mise elôtt, és az azt követô szenteltvízhintés (Asperges).
Ez
egyre inkább magára öltötte a keresztség megújításának és a bûnbánat
szándékát. Ezért a templomok bejáratánál helyezték el a »szenteltvíztartókat,
és a hívek a ~zel vetnek keresztet magukra, belépve a templomba. A ~et
használják bizonyos áldások (»szentelmények) adásánál. A ~ »szentelmény,
melyet a krisztushívôk is használhatnak lakásukban minden babonaság és mágikus
szándék gondos kerülésével. AM
szenteltvízhintés (lat. Asperges = ‘hints meg’)•
Minden vasárnapi misén végezhetô vízszentelés
és a szenteltvízzel való meghintés, mégpedig a bûnbánati cselekmény
helyett. Ilyenkor az üd-
vözlés után így vezeti be a szertartást a pap: „Könyörögve kérjük Urunkat, Istenünket, hogy
áldja meg jóságosan ezt a vizet, amit keresztségünkre való emlékezéssel akarunk
magunkra hinteni.
Ô, a mi mennyei Atyánk segítsen minket kegyelmével, hogy a tôle kapott Szentlélekhez
hûségesek maradjunk”. Ezután megáldja a vizet. A víz megáldása után a pap
meghinti önmagát, a segédkezôket, majd az egész népet. Esetleg végigvonul
a nép között. Közben énekelhetô: ÉE 401–403. (»szenteltvíz) * 5 (Függelék),
Szentelések és Áldások 29.
BL
szenteltvízhintô (lat. aspergile, vagy aspersorium,
aspergere = ‘meghinteni’)• A ~ szenteltvízzel való meghintésre szolgáló eszköz.
Korábban kis ágacskát használtak erre a célra (ÓSZ-ben az izsóp növényt).
A középkor óta ismeretes mai formája: az átlyuggatott, szivacsot tartalmazó
félgömb, nyéllel ellátva. Hozzá tartozik a hordozható szenteltvíztartó edény.
Készítenek temetésre tokba zárt kisebb ~t is. (»szenteltvíz);
(36. ábra: Szenteltvíztartó edény, 2.)
AM
szenteltvíztartó• A templomok (és lakások) bejáratánál
a »szenteltvíz részére kisebb-nagyobb
kô-, márvány- vagy fémmedence. Eredetileg mosakodó medence volt a templom
bejáratánál, késôbb tartóedénye lett a szenteltvíznek, mely szentelményként
a lelki tisztulás jele is, a keresztségre emlékeztetô szimbólum. Ezért a hívek
a templombalépéskor a ~ba bemártott ujjukkal keresztet vetnek magukra. Vallásos
családokban az otthoni bejáratnál is van kis ~. Ezért a hívek haza is vihetnek
a templomban ôrzött szenteltvízbôl. Nincs olyan elôírás, mely elrendeli a
bejárat mellett felállítandó templomi ~t, de szokása általánosan elterjedt.
Van, ahol kis csappal ellátott hordócskában vagy edényben áll a szenteltvíz
a hívek rendelkezésére, melybôl otthonukba is vihetnek haza. (»vízszentelés, »szenteltvízhintô,
»szenteltvíz.) AM
szentély (lat. sanctuarium, presbyterium
= papi térség)• A ~ a II. Vat. elôtti terminológia szerint
a templomnak az a része, ahol a fôoltár áll és ahol
a pap a misét mutatja be, és más istentiszteleti cselekményeket végez. Itt
ôrizték az Eukarisztiát is. Fôleg ezért nevezték ÓSZ-i elôkép után ~nek.
A »hajótól rácsozat (»szentélykorlát)
választotta el, és több lépcsôvel emelték a hajó szintje fölé. Ôsi hagyomány
szerint a ~ a templom keleti felén áll (keletelés), a hívek a reggeli misén a Krisztust jelképezô
felkelô nap felé néztek. A ~ szó helyett
a lit. ref. mindenütt a »preszbitérium, papi térség
kifejezést használja, mely a hajóval együtt a liturgikus teret alkotja, és az »Eukarisztia
ôrzési
helye ettôl elkülönül. * 5.; (41. ábra: Templom-
belsô, A.) AM
szentélykorlát (lat. cancellus = ‘korlát’
‘rács’)• A ~ a szentély és a hajó közti kô elválasztófal a bazilikákban, mely
a gótikus templomokban már nem egyszer magasan elzárta a szentélyt a hajótól.
A fal magassága és tágassága lehetôvé tette, hogy onnan olvassák a »perikópákat
(lectorium), onnan prédikáljanak, és ott helyezkedjék el az énekkar. Történetileg
a cancellusból származott a »szószék, az »áldoztatórács
és a »kórus. AM
szentév (jubileumi év, jubileum anni
sancti, héb. jóbel = ‘kos szarva’; az ebbôl készült kürttel 50 évenként hirdették
ki a papok a jóbel-évet)• Az ÓSZ-i jóbel-évet a társadalom szociális
egyensúlyát biztosító parancsokkal kellett megtartani (zálogok visszaadása,
adósságok elengedése, zsidó rabszolgák felszabadítása). 1300-ban VIII. Bonifác
pápa hirdetett jubileumi évet (iubileum maius). Ezt eleinte 50, majd 25 évenként ismételték, melynek
lényege a Rómába való zarándoklat, a patriarchális »bazilikák
felkeresése és a szokott feltételek mellett teljes »búcsú
elnyerése volt. Ilyenkor a Szt. Péter-bazilika befalazott jubileumi kapuját
maga a pápa nyitotta meg és zárta be (majd a ~ végén befalazták a következô
~ig), a többi bazilikában pedig egy bíboros tette meg ugyanezt. A ~i zarándoklatok
rendkívüli népszerûségre tettek szert, már 1350-ben egymillióra becsülték
a zarándokok számát Rómában, akik ilyenkor fenntartott bûnök, egyházi
büntetések alóli feloldozást kaptak, felmentést fogadalmak alól stb. Századunkban
a 25 évenkénti ~en kívül egyre többször rendeltek el a pápák rendkívüli ~ket.
(XI. Pius 1933-ban, II. János Pál 1983-ban). Utóbbi idôben a ~i búcsúkat bizonyos
feltételek mellett nemcsak Rómában lehet elnyerni. A 2000. jubileumi évet
hároméves elôkészület elôzte meg. A jubileumi búcsút a székesegyházakban és
a kijelölt templomokban lehet elnyerni.
AM
Szentírás és liturgia• A ~ életszerûen egybefonódó
valóság. Az Ó- és ÚSZ számos könyvének szóbeli elôzménye a szent nép istentiszteletén
élôszóban elhangzó igehirdetés volt. Viszont a már írásba foglalt igehirdetést
is olvasták, és azt az adott körülményekhez alkalmazták az istentiszteleteken.
Különösen az ÚSZ-ben láthatjuk, hogy az evangéliumok gyökere az az apostoli
tanítás volt, amely a »„kenyértörés”
alkalmával elhangzott. Szt. Pál leveleit is az Úr nevében összejött gyülekezet
olvasta. »Himnuszokat is énekeltek a fel-
támadt Krisztusnak és ezek a himnuszok beleszövôdtek az ÚSZ irataiba. A liturgiának
és a Szent-
írásnak ezt az életegységét mindig is érezte a keresztény nép. A »misében
felolvasott Írások egészen sajátos módon kegyelemközvetítô szavak (l. Remete
Szt. Antal és sok szent megtérését), mert az Egyházban hangzanak fel, ahol
születtek. Az egyéni szentírásolvasásnál gazdagabb kegyelmi esemény a vasárnapi
gyülekezetben felolvasott és meghallgatott isteni ige.
Minél
mélyebben értjük a liturgiát, annál jobban megszeretjük a Szentírást, és minél
inkább megértjük Isten Igéjét, annál mélyebben hatolunk a liturgia
értékelésében. Egyfajta csendes, állandó, de igen erôteljes Pünkösd
(Szentlélek-járás) jellemzi a liturgia és a Szentírás kapcsolatát. Ez a hívô
lelkében végtelen gazdag és mégis egyszerû megvilágosodásokat eredményez,
mert a liturgia Lelke azonos a Szentírást sugalmazó Lélekkel és azzal a
Lélekkel, aki kiáradt a hívek szívébe a keresztség és a bérmálás szentségében.
Ô az az örök Lélek, aki által Krisztus önmagát ajánlotta fel (és ajánlja fel
minden szentmisében) szeplôtelen áldozatul Istennek (ld. Zsid 9,14).
A
különbözô liturgiák mind kifejezik azt a mély, a hagyomány által ôrzött
meggyôzôdést, hogy a Szentírásnak a liturgia keretében történô ünnepélyes
behozatalával maga az Úr érkezik népe körébe és sajátos erôvel szól népéhez (»Evangéliumos
könyv).
Ünnepélyes
misében gyertyát vivô »akolítusok kísérik az
evangéliumot felolvasni induló »diakónust, aki a Szent
Könyvet »megtömjénezve jelzi, hogy Krisztus jelen van
Igéje által, minthogy ô maga szól hozzánk, amikor az Egyházban a Szentírást
olvassák (LK 7.). Az evangéliumi szakasz felolvasása után a pap vagy a diakónus
meg is csókolja
a könyvet, mint mise kezdetén az oltárt, hiszen
a misének két fókusza van: az »igeliturgia és az »Eukarisztia
liturgiája. A »Szentírás-vasárnap
a ~ életegységére hívja fel a figyelmet.
A
keleti egyházban a díszes kötésû evangéliumot állandóan az oltár fôhelyén
tartják, s minden Szent Liturgiában ünnepélyesen körülhordozzák. Természetesen
a liturgia szövegei majdnem mind a Szentírásból vett vagy abból ihletett
szavakból állnak. BB
szentlecke (lat. legere = ‘olvasni’)•A
~ az »igeliturgia azon olvasmánya, melyet az apostolok leveleibôl
veszünk. Ha az igeliturgiában három »perikópa
van, akkor az elsô neve »olvasmány, a másodiké a ~, a
harmadik az »evangé-
lium. A ~ét a lektor (ennek hiányában a celebráns) olvassa és felolvasása
elôtt megnevezi annak forrását: Pl. „~ Szt. Pál apostolnak az efezusiakhoz
írt levelébôl”. A végén a felolvasó ezt mondja: „Ez az Isten Igéje”. A nép
válasza: „Istennek legyen hála”. »Olvasmányok könyve. * 21. AM
Szentlélek, Lélek• A kinyilatkoztatásból nyilvánvaló,
hogy az üdvtörténet csúcspontja a Lélek közlése, akit Jézus a híveknek adott
elsô ajándékul (IV. eukarisztikus ima). A ~ által részesedünk a testté lett
Örök Ige istenfiúságából, és így már mi is Atyánknak nevezhetjük az Istent.
Az
Egyház liturgiájában elsôsorban a »keresztség és a »bérmálás
szentsége adja át a Szentlelket a benne hívôknek. A liturgia lényegében
állandósuló és egyre terjedô „Pünkösd”. A ~ mûködése révén új és új
kegyelmi gazdagodás indul el az emberek életében.
Az
Örök Ige a ~ által testesült meg és született Szûz Máriától ( »hitvallás);
egész földi mûködését az „erô” (a Lélek) kiáradása jellemezte (l. Lk
ev.); saját magát az Örök Lélek által adta tiszta »áldozatul
az Istennek (Zsid 9,14); és Isten a ~ által támasztotta fel.
Mivel
tehát Jézus élete a ~ben lett tökéletes és végleges istentiszteletté az ember
is csak a ~ által képes bekapcsolódni a krisztusi liturgiába. BB
szentmiseáldozat »mise
Szent Liturgia• A bizánci rítusú görög katolikus
egyház ~nak hívja az eukarisztikus ünneplést, melyet a római egyház »misének
nevez. A ~ Isten népének, az Anyaszentegyház híveinek áldozata, papja vezetésével,
Krisztussal titokzatos közösségben. Jézus beváltja ígéretét :
„Ahol ketten vagy hárman
összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Krisztus jelen
van Isten népének kettôs áldozatán: a dicséret áldozatán (a hitjelöltek liturgiáján), és az azt követô eukarisztikus áldozaton (a hívôk liturgiáján). A
dicséret áldozatán, a ~ elsô felében, Isten népe valóra váltja Szt. Pál
parancsát: „Krisztus
tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanitsátok és intsétek
egymást. Az Istennek
énekeljetek
hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent
énekeket” (Kol
3,16). Az eukarisztikus áldozaton a pap Isten oltárára teszi népének kenyér-
ajándékát és borát. A nép elsorolja kérését, »békecsókot
vált, »hitvallást mond és hálaadást imádkozik. A
titokzatosan velünk lévô Krisztus
a kenyeret kereszten megtört Testévé, a bort ki-
ontott Vérévé teszi: a Golgota áldozatával azonosítja. Immár népe áldozatában
önmagát áldozza fel a Szentháromságnak dicsôült szentjeiért, tisztuló
szenvedôiért és földi zarándoktestvéreiért. – Krisztus viszonzásul szent
oltárához vendégségre hívja népét, s azt az élet kenyerével és az üdvösség
kelyhével táplálja. Isten népe megköszöni a vendéglátást és Krisztussal a
lelkében, az Úr áldásával folytatja földi zarándokútját az örök élet felé.
(»Eukarisztia.)
A
»bizánci rítus három ~t ismer : 1. a
legáltalánosabban használt Aranyszájú Szt. János liturgiáját, 2. a
meghatározott napokon imádkozott hosz-
szabb Nagy Szt. Vazul (Bazil-) liturgiát és a 3. »elôreszenteltek
liturgiáját.
A SZENT LITURGIA
FELÉPÍTÉSE
(Aranyszájú Szt. János
liturgiája szerint):
1. A szolgálattevôk
felkészülése a ~ra
a)
»Ima az »ikonosztáz elôtt; belépés a »szentélybe.
b)
Felöltözés (»liturgikus öltözet a bizánci
rítusban) és »kézmosás.
2.Az adományok elôkészítése (»proszkomídia
a prothéziszen, az »elôkészületi oltáron).
a)
A »Bárány elôkészítése. A bor és víz elôkészítése. A
kenyérrészek megemlékezô kivágása.
b)
Tömjénezési ima, az adományok megtömjénezése (»tömjénezés).
c)
Az adományok lefödése három takaróval.
d)
Felajánlási ima.
I.
A HITJELÖLTEK LITURGIÁJA
(A
dicséret áldozata)
1. Elôkészítô szertartás
a)
Az oltár és a nép megtömjénezése.
b)
Kezdô csendes áldás imádságokkal.
2. Enarxisz (a Liturgia megnyitása)
a)
Kezdô »doxológia.
b)
Irinika („Békességben könyörögjünk az Úrhoz”).
c)
»Antifónák »zsoltárokkal, »könyörgésekkel
és »ekténiákkal.
3.Kisbemenet az evangéliumos könyvvel,
bevonulási ének (isodikon) ( »bevonulás).
4. »Tropár
énekek,
„Háromszorszent triszhagion, prokimen ének zsoltárversek).
5. Olvasmányok: apostoli »olvasmány,
tömjénezés, »alleluja, evangélium elôtti
ima, »evangélium, »homília.
6. »Katekumenok
ekténiája (nagy
ekténia).
7. Ima a katekumenekért és azok elbocsátása.
II.
HÍVÔK LITURGIÁJA
(Az eukarisztikus áldozat)
Az »anafóra
kezdete:
11. Hívek könyörgése (nagy
ekténia).
12. Nagybevonulás: kerubének
és felajánlási körmenet.
13. »Felajánlás:
kis ekténia.
14. »Békecsók.
15. »Hitvallás.
Az anafóra (az „eukarisztikus ima”)
16. Dialógus („Emeljük fel
szívünket”).
17. Prológus („Méltó és
igazságos imádni az Atyát s a Fiút és a Szentlelket…).
18. „Szent vagy” ének.
19. Alapítási igék
(átlényegülés).
10. »Anamnézisz.
11. »Epiklézisz.
12. Megemlékezések a
dicsôséges egyházról.
13. Megemlékezések a szenvedô
egyházról (halottakról).
14. Megemlékezések a küzdô
egyházról, pápáról, püspökrôl.
15. »Doxológia.
Áldozási liturgia
1. Elôkészület a
szentáldozásra:
a)
Áldás.
b)
Kérô ekténia.
c
) »Mi Atyánk.
d)
A meghajlás imája („Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak”)
e)
„Szentség a szenteknek”.
f
) Kenyértörés.
2. Áldozás
a)
A színek egyesítése.
b)
Áldozási vers.
c)
Áldozási ima.
d)
A celebráns(ok) áldozása (pap, diakónus).
e)
A hívek áldozása két szín alatt.
f)
Áldozás utáni ének.
g)
Átvonulási ének, áldás.
3. Hálaadás áldozás után
a)
„Igazhívôk” – a diakónus ekténiája.
Elbocsátás és befejezés
1. Elbocsátás
a)
„Békével távozzunk” (amboni ima).
b)
Befejezô áldás és elbocsátás.
2. Befejezés
a)
A megáldott kenyerek kiosztása (antidóron).
b)
A liturgikus öltönyök letétele. OM–AM
szentolvasó
(rózsafüzér)•Megváltásunk történetének nagy eseményeirôl,
tehát hitünk „titkairól” elmélkedve szokás imádkozni a ~t. Nem liturgia ugyan,
de egészében véve az imádkozót oda vezeti. A 15 titok a megváltás »misztériumának hármas csoportosítása. A ~ imádkozását
a Hiszekeggyel kezdjük, majd egy »Miatyánkot
mondunk három »Üdvözléggyel (melyekbe Jézus
neve után kéréseket illesztünk) és a kis Dicsôséggel (»doxológia).
Ezután következnek a tizedek: 10-10 Üdvözlégy, a tized elején
vagy minden Üdvözlégyben a Jézus név után mondott „titokkal”. Minden tizedet
Miatyánkkal vezetünk be és a kis Dicsôséggel zárunk.
Az
elsô három Üdvözlégyben Jézus neve után mondjuk:
1. aki hitünket növelje,
2. aki reményünket erôsítse,
3. aki szeretetünket
tökéletesítse.
Az örvendetes olvasó titkai:
1. akit te, Szent Szûz,
a Szentlélektôl fogantál,
2. akit te, Szent Szûz,
Erzsébetet látogatván hordoztál,
3. akit te, Szent Szûz,
a világra szültél,
4. akit te, Szent Szûz,
a templomban bemutattál,
5. akit te, Szent Szûz,
a templomban megtaláltál.
A fájdalmas olvasó titkai :
1. aki érettünk vérrel
verítékezett,
2. akit érettünk megostoroztak,
3. akit érettünk tövissel
koronáztak,
4. aki érettünk a keresztet
hordozta,
5. akit érettünk keresztre
feszítettek.
A dicsôséges olvasó titkai:
1. aki a halálból
feltámadott,
2. aki a mennybe fölment,
3. aki nekünk a Szentlelket
elküldötte,
4. aki téged, Szent
Szûz, a mennybe fölvett,
5. aki téged, Szent
Szûz, a mennyben megkoronázott.
„Olvasónak”
is nevezzük, mert a Miatyánkot
és az Üdvözlégyeket a rózsafüzér szemeivel számoljuk, ôseink szóhasználatával
„olvassuk”. Rózsafüzérnek is, mert egy-egy titok szemeibôl mintegy
rózsakoszorút fonunk. Szûz Mária zsolozsmájának is hívjuk, mert a 150
Üdvözlégy a 150 zsoltárra is emlékeztet. Latin neve „Rosarium”, vagy „Psalterium Beatae Mariae Virginis”, azaz a Boldogságos
Szûz zsoltárkönyve. Ha »zsolozsma végzésére
kötelezett pap vagy szerzetes súlyos beteg, vagy látása elgyengült, az
illetékes egyházi elöljáró a zsolozsmázástól fölmenti és helyette a ~ imáját
írja elô. BL
szentségek (gör. müsztérion, lat. sacramentum)•A~
Krisztus által rendelt látható jelek, amelyek kegyelmet jelölnek és közölnek.
A II. Vat.
tanítása szerint az Egyház az „az
üdvösség egyetemes
sacramentuma”
(LG 48.), mivel Isten Igéjét hordozva jelenvalóvá teszi a világban az üdvösséget
és az egyetemes beteljesedést eszközlô kegyelmet. A Krisztus által alapított
hét szentség: a »ke-
resztség, »bérmálás, »Oltáriszentség (»Eukarisztia),
»bûnbocsánat szentsége, »betegek
kenete, »egyházi rend, »házasság.
Ezek közül a keresztség, bérmálás és egyházi rend szentsége azt a különleges
hatást is eredményezi, amelyet a teológia Szt. Ágoston nyomán „eltörölhetetlen
jegy” (character
indelebilis)
néven tárgyal. Ezek a ~ nem ismételhetôk, mivel érvényes, de „nem méltó” felvételük
esetén is létrejön a szentségi jegy.
A többi szentség is Krisztusnak az Egyházban jelenlévô misztériumába kapcsolja
a keresztényeket, s „krisztusképiséget”, bizonyos „lelki ékességet” eredményez
(ornatus animae).
A
Trid. szerint a ~ objektív hatékonysága azon alapul, hogy a szentségi hatás nem
a kiszolgáltató vagy a fölvevô lelki állapotán múlik, ugyanis a kegyelmet a
szentségi jel tartalmazza (continet). Ez a szentségi jel két
részbôl áll: anyagból és alakból. Alakja (forma) avatja hatékony szó által
szentségi jellé a ~ anyagát (materia). Pl. a vízzel való leöntést, olajjal való
megkenést (matéria) az egy idôben mondott ige (forma) teszi szentséggé.
A
~ a szentségi jelnek az Egyház szándéka szerint való alkalmazása során közlik
hatásukat a ~ felvevôjével, ha az nem vet eléjük akadályt (obex gratiae). Ilyen akadály lehet a hit,
remény és bánat (attritio), illetve az »„élôk
szentségeinél” a megszentelô kegyelem hiánya. A ~ érvényes kiszolgáltatásához a
kiszolgáltatónak rendelkeznie kell a jogszerû lelki hatalommal, és meg
kell lennie
annak a szándékának, hogy azt cselekszi, amit a szentséget kiszolgáltató Egyház
tenni szándékozik. A fölvevô személy részérôl föltétlenül szükséges az Istennel
való találkozás igénylése, a felvétel szándéka. A méltó vagy gyümölcsözô
felvételhez az akadályok elhárításán kívül kellô tisztelet és gondos elôkészület
is szükséges. Ezért minden szentség (elsô) felvétele elôtt elôkészítést,
oktatást végez az Egyház. OL
szentségház (lat. tabernaculum = ‘sátor’)•A
~ az Eukarisztia ôrzési helye. A gótika különálló tornyocska formájában építette
fel az evangéliumi oldalon (balfelôl). – Késôbb vált szokássá a ~ a fôoltárra
helyezett »tabernákulum. A lit. ref. óta újra nagyobb
szerepet kap a külön oszlopon (sztélé)
álló ötvösmûvészeti fém ~ vagy félig falba süllyesztett »pasztofórium
jellegû ~. »Eukarisztia ôrzési helye. *
5.; (41. ábra: Templombelsô A2; 27. ábra: Oltár, A1; 23. ábra: Liturgikus térrendezés)
AM
Szentségkitétel•Az Oltáriszentség »cibóriumban
vagy »szentségmutatóban való kitétele az oltárra vagy annak
kiemelkedô helyére (szentségi trónus). A híveket az Úr jelenlétére figyelmezteti
és a szentáldozásban a vele való egyesülésre hívja; ezért a ~nek a misével
való kapcsolatát nyilvánvalóvá kell tenni (pl. a misében átváltoztatott Szentostyát
helyezzenek ki a mise után szentségimádásra). A ~ alatt ugyanabban a templomban
nem lehet misét tartani, tehát a lit. ref. a régi „szentséges misét” megtiltotta.
A ~ célja az Oltáriszentségben valósággal jelenlévô Jézus Krisztus imádása.
A ~t pap vagy diakónus végezheti szentségi »áldással,
ezek hiányában akolítus vagy lelkipásztori kisegítô, de áldás nélkül. A ~
alatt szentírási olvasmányok, imák, énekek és szent csend váltakozhatnak egymással.
A szentségmutatóval végzett ~ alkalmával 4 vagy 6 gyertya égjen, a cibórium
kitéte-
lekor legalább kettô. Az elôzô esetben tömjéne-
zés is van, a másodiknál ez tetszés szerint végezhetô. AM
szentségmutató (monstrancia – lat. monstrare
= ‘mutatni’)•A 13. sz.-tól kezdve az Oltáriszentség imádásra való kitételének
és körmenetben való vitelére szolgáló tartó, amely a reliquiariumból (ereklyetartó) alakult ki.
Mûvészi módon díszített felsô részében átlátszó, kör alakú ostyaház
van, ahol a félhold alakú lunula (lat. holdacska) tartja a Szentostyát.
A felsôrészt gyakran napkorongszerûen alakítják ki, különféle eukarisztikus
motívumokkal díszítik. Régi neve: Úrmutató. AM
szentségtartó (custodia – lat. custodire =
‘ôrizni’)•Az Oltáriszentség kitételére szánt nagyostyát a lunulával ellátott
(»szentségmutató)
kis
talpas, ostyatartóban ôrizték, amelyet a »tabernákulumban helyeztek el.
Az újabb rendelkezések megkívánják, hogy a misét követô »körmenetre
vagy »szentségimádásra mindig újonnan átváltoztatott nagyostyát
tegyenek a »szentségmutatóba, s így a ~
használata feleslegessé válik. AM
A középkor szemléletességet kívánó lelkülete a Húsvét elôtti napokban ideiglenes
~t állított fel egy mellékoltárnál, ahová a nagycsütörtöki oltárfosztás után
az Eukarisztiát is elhelyezték, és a nagypénteki keresztleleplezés után a
feszületet is odatették. A nép a kereszthódolatot itt folytatta, megcsókolva
a kitett feszületet. A barokk kor kezdte a halott Krisztus testét barlangszerûen
kiképzett sírba helyezni, s az Oltáriszentséget »szentségmutatóban, lepellel
letakarva, a ~ fölé tenni. Ez lett a »negyvenórás szentségimádás kiindulópontja.
A ~tól indult el a nagyszombati feltámadási körmenet. A lit. ref. rendelkezései
megtiltják, hogy a »szentségmutatóban a ~ fölé kitegyék
az Oltáriszentséget; a nagycsütörtöki áldoztatás után pedig ne ôrizzék az
Eukarisztiát annak a »mellékoltárnak »tabernákulumában,
mely alatt a halott Krisztus szobrával a ~t felállítják (PS 55). Régi neve:
»Úrkoporsó.
»Húsvéti Szent Háromnap. AM
szentté avatás (lat. canonisatio = ‘a szentek
névsorába, „kánonjába” való felvétel’)•Egy vértanú vagy kiemelkedô hitvalló
nyilvános tiszteletét kezdettôl fogva valamilyen egyházi hatóság engedélyezte
vagy hagyta jóvá (elsôsorban a püspök vagy a »metropolita).
Eleinte ez a vértanú-
akták felolvasásából, a „felemelésbôl” (a szentté avatandó sírjának kinyitásából
és az esetleg tiszteletére emelt templomba való szállításából) állt, késôbb
helyi zsinatok erôsítették meg a ~t. Ennek joga egyre inkább a pápa számára
lett fenntartva. 993-ban avatta elsônek szentté az augsburgi Ulrik püspököt
(†973) XV. János pápa. Az egyre gyarapodó szenttéavatási kérelmek elbírálását
XIV. Benedek pápa, majd VI. Pál pápa szigorította meg,
II. János Pál pápa pedig 1983. jan. 25-én kiadott apostoli konstitúciójával
(Divinus perfectionis Magister) újraszabályozta a szentté avatás
rendjét.
Ennek
elsô fokozata a
boldoggá avatás. Valamelyik helyi egyház
által kiemelkedô, és hôsi erényeivel kitûnô személyként tisztelt „Isten
szolgáját” a pápa avatja boldoggá; felolvassák az errôl szóló pápai brevét, Te
Deummal, pápai mise keretében. A ~ is pápai mise keretében történik, melyben a
pápa kijelenti, hogy az illetô „boldogot” a szentek jegyzékébe felveszi, és
ünneplését az egyetemes egyházban elrendeli. Ezt a Te Deum, majd pápai mise
követi, melynek »homíliájában a pápa a szent
érdemeit méltatja. Amíg a ~ eddig csak a római Szt. Péter-bazilikában történt,
II. János Pál pápa több boldogot és szentet avatott azok hazájában. »szentek
tisztelete. AM
Szeplôtelen Fogantatás »Mária-ünnepek
szerzetestemplomok•A közösségbe gyûlô szerzetesek
kolostoraiban központi helyet foglal el az imádság helye, a templom. A keleti
kolostorokban a fôtemplom többnyire különálló épület, a középkorban Nyugaton
viszont a „kerengô” (quadratura) felôl szorosan egybe van építve a lakórésszel.
A
keleti monostorok egyik jellegzetessége a sok kis melléktemplom. A középen
felépített nagy templom körül a kolostor falain belül még több kis kápolnaszerû
templomocska (parakklészia) helyezkedik el, melyekre
kívülrôl csak kupolájuk utal.
A falakon kívül jelentôs még a temetô
kicsiny temploma, amely alatt az elhunytak csontjait helyezik el, felsô
szintjén pedig a haldoklókat ápolják.
A
papi szerzetesintézmények a helyi ordinárius engedélyével templomot építhetnek
és birtokolhatnak, s ott a plébánia jogainak figyelembevételével végezhetik a
szent szertartásokat (ET 611, 1215). OL–AM
szimbolikus betûjelek
Alfa
és Ómega a görög betûsor elsô és utolsó betûje. „Én az Alfa és Ómega vagyok, a
kezdet és a vég, mondja Isten, az Úr, aki van és aki volt és aki eljövendô:
a Mindenható”
(Jel 1,8). E két betû tehát Krisztus-szimbólum.
A
görög Tau betû keresztszimbólum, mely a felsô szár nélküli keresztre
hasonlít. Eze-
kiel 9,4-re utal, aki parancsot kap az Úrtól, hogy Tau jellel jelölje meg
a választottakat: az egyházatyák a megváltás szimbólumának tartják.
A
görög Khi betû a Krisztus kezdôbetûje; egyben az „Andráskereszt”
szimbóluma.
(»kereszt)
A
görög Théta betû nem szimbólum, hanem Isten görög nevének kezdôbetûje
(Theosz).
Az
Ióta és Khi görög betûk kombinációjából származó Krisztus-monogram (IHSOYS XPISTOS) ún. csillag-monogram.
A
Khi és Ró görög betûkbôl szerkesztett „XPISTOS” monogram (Krisztus nevének
kezdôbetûi), mely a legáltalánosabban elterjedt a 2. sz. óta.
Elfordított
Khi és Ró betûk együttesen Krisztusra és a keresztre utalnak. Az üldözé-
sek alatt a keresztények titkos Krisztus- és keresztjelként használták.
Görög
betûkkel Jézus neve „IHSOYS”. Ennek elsô három betûje Jézus nevének
rövidítése. Használatát különösen Sziénai
Szt. Bernardin (†1444) terjesztette.
IHSOYS
XPISTOS NIKA
= Jézus Krisztus gyôz! Az
5. sz.-tól kezdve sok felirat tanúskodik róla, a görög liturgia az eukarisztikus
kenyérre (»proszfóra) nyomja a kereszttel
együtt.
„Benne
élet volt, és az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4) alapján a zoé (élet) és fósz
(világosság)
szavak Krisztusra
utaló, kereszt alakban való elhelyezése a megváltás betûszimbóluma.
Mária-monogram
görög betûkkel: MÉTÉR THEOU = Isten anyja.
Mária
nevének összefont latin betûi.
Tetragram
= „négy betû”. JHVH = Jahve, az Isten héber neve, melyet Mózesnek kinyilatkoztatott,
s melyet Isten iránti tiszteletbôl csak a legritkábban mondtak ki.
szimbólum (gör. szün-bolein = ‘összevetni’)•Az
ókorban gyakran használtak két részbôl álló tárgyi ismertetôjegyet, melynek
elemeit egymásba illesztve birtokosaik igazolhatták összetartozásukat. Innen
ered a görög elnevezés is. Vallástörténetileg jelentôsebb lett a konkrét anyagi
valóságnak a szellemi valósággal való egybevetése, s így a ~oknak is többféle
jelentése alakult ki. Nem egyszerû jelek (pl. a közlekedési jelzések),
hanem bonyolultabb jelentéshordozók. Ugyanakkor különböznek az allegóriától
is, mely megszemélyesített, elvont eszmét jelent. A keresztény ~rendszer maradandó
alapja Krisztus megtestesülése, mely által az érzéki világ analógiába állítható
a szellemi világgal.
Ahogyan
az ókori görögök az „egybevethetô” ~ alapján ismerhették fel összetartozásukat,
a keresztények körében középpontba került a két jelentôs ~ a megváltás titkát
magába foglaló »kereszt jele és a »hitvallás. Ezekrôl ismerhették fel
összetartozásukat a keresztény közösségek tagjai. A keresztelés elôkészítésének
(»katekumenátus) jelentôs eseménye volt a hitvallás
„átadása” (ahol szinte titok módjára adták át ezt a „~”ot). Az
»Eukarisztia vétele elôtt is így fejezik ki
hovatartozásukat az Egyház tagjai, akik az apostoli vagy
nikaiai-konstantinápolyi hitvallást imádkozzák el.
Kétségtelen,
hogy a »szentségek anyagának is mély szimbolikus
értelme van. A kenyér és bor mint emberi táplálék, a lélek természetfeletti
táplálékára utal, a keresztségben a víz az élet, a tisztulás ~a. A »krizma
a felkenésre, a Lélek kenetére utal, az »olaj a gyógyítás ókori
anyaga, a lelki gyógyulásra utaló ~.
A
liturgia ezeken kívül számtalan más ~ot is használ (pl. hamu, kézmosás,
lábmosás, gyertya stb.), melyek a közvetlen tárgyi értelmüknél távolabbra,
természetfeletti valóságra utalnak.
Az
ÓSZ-i és ÚSZ-i Szentírás, az Egyház litur-
giája és a »szakrális mûvészet nagyon gazdag
~okban. Az antik világ képszerû nyelve ezeket állandóan használta,
képzômûvészetben alkalmazta. Ezt a nyelvet a ma emberének újra meg kell
tanulnia, hogy hitének ne csak elvont tételeit ismerje, hanem a ~ok, jelképek
világát megértve, azokat egzisztenciálisan is átélje.; (40. ábra: Szimbólumok) AM–OL
szkóla (ógör. szkholé = 1. ‘oktatásban
részesülôk csoportja’, 2. ‘iskola’)•1. A liturgikus éneket irányító képzettebb
vagy biztosabb hangú énekesek csoportja. Szerepüket az LK valódi értelemben
vett liturgikus ténykedésnek minôsíti, s ajánlja, hogy az Egyház, megfelelô
intézmények életre hívásával is gondoskodjék képzésükrôl (LK 29, 115). A zeneszerzôket
pedig arra inti, hogy mûveik megírásakor a csak kisebb feladatok megoldására
képes ~kra is legyenek tekintettel.
2.Schola Cantorum. A 4. sz.-tól a
nagyméretû bazilikák és a gyakori körmenetek nagyobb hangerôt, az
ünnepélyesebb szertartások egyre avatottabb éneklést követeltek. Az énekesek
megfelelô képzésének és utánpótlásának biztosítására létesült a 4. sz.-ban
Rómában Damasus pápasága alatt a Schola Cantorum (énekiskola). A már jogi
státussal rendelkezô intézmény végleges formáját Nagy Szt. Gergely adta meg,
aki az ott folyó munka anyagi alapjait is biztosította. A karoling korszakban a
római Schola Cantorum mesterei alapí-
tották a nagy hírû, messze földrôl látogatott énekiskolákat Metzben és
Rouenban. A római Schola Cantorum egyre egyetemesebb hatását biztosították a
metzi példára egymás után létesülô újabb énekiskolák (Párizs, Chartres, Nevers
stb.).
A »gregorián ének hanyatlása maga után hozta a római
Schola Cantorum hanyatlását is. V. Orbán pápa hivatalosan is megszüntette
mûködését (1370). A Schola Cantorum szellemi utódjának tekinthetjük a
Szt. X. Pius által életre hívott Istituto Pontficio di Musica Sacra-t (1911).
3.A
lit. ref. során hazánkban is egyre több ~ alakul; kiemelkedik közülük a Schola Hungarica, amely európai tekintélyt
vívott ki magának. Liturgikus énekeiket nemcsak a szent szertartások
szolgálatába állítják, hanem a »magyar gregoriánu-
mot hangversenyekkel és hanglemezekkel a legszélesebb körben is ismertté
teszik. »Ceciliánus mozgalom. BP–VI
szobor•Olyan képzômûvészeti
alkotás, amely vagy körkörösen, vagy egynézetbôl plasztikusan ábrázol egy
személyt vagy tárgyat. Az ábrázolás lehet naturális vagy szimbolikus. Az ÓSZ
parancsa nagyon határozott: „Ne
csinálj magudnak
faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van
az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Amint a láthatatlan
Krisztus képmása megjelent a földön Krisztusban (Kol 1,15), az ÚSZ-i Isten
népe szabadnak érezte magát arra, hogy ne csak sík felületû »képen,
hanem ~ban is ábrázolhassa Krisztust és más szent személyeket. Már a katakombákból
ismert a Jó Pásztor szimbolikus Krisztus-szobra. A síremlékeket nagyon gazdagon
borítják üdvtörténeti eseményekre utaló dombormûvek. Kedvelt mûfaj
volt Keleten és Nyugaton egyaránt a 10. sz. körül az elefántcsont dombormû,
mellyel püspöki trón-
székeket és sok egyéb vallásos tárgyat díszítettek. Igen gazdag a középkori
bronzkapuk relief ábrázolása (Augsburg, Hildesheim, Verona stb). Késôbb a
kôfaragás lépett elôtérbe, és a templomok kôszobrokkal való díszítése értékes
mûvészi gazdagságot ért el különösen a gótikában (feszületek, szentek,
angyalok stb.). A barokk kor színes, aranyozott szobrai sokszor színpadiassá
tették a templombelsôt. – Amíg a keleti egyház nem helyez el templomaiban
szobrokat, addig a nyugati rítus templomaiban továbbra is megengedett ~k felállítása.
Liturgikus és esztétikai követelmény, hogy csak mérsékelt számban legyenek,
és elrendezésük megfeleljen az ábrázolt személyek üdvrendben betöltött szerepének
(RMÁR 278). AM
szószék•Az igehirdetés eredeti helye
a püspök »katedjára, majd az »ambó
volt, melyet sokszor egybeépítettek a kancellussal, a »szentélyzáró ráccsal. A kolduló
rendek megjelenésekor, a 13. sz.-tól a nagy hatású prédikációkat a templom
oldalfalára vagy egyik oszlopára erôsített, meglehetôs magasságban elhelyezett
~rôl mondták. Kosár alakú, díszesen kiképzett, mellvéddel körülvett hely,
melyet szintén gazdagon díszített hangvetô-tetô zárt le. A lit. ref. az igeliturgia
és homília helyét az »ambóban jelölte meg, ezzel a
~nek többnyire csökkent a funkciója. A ~et az értékes templombelsô-berendezésbôl
nem szabad eltávolítani. * 5.; (Ábra: »templombelsô,
5.) AM
sztichira (gör. sztichéron, szláv: sztichiri
= ‘énekvers’)•Az ünnep titkát, a heti nap liturgikus gondolatát vagy a napi
szent erényeit magasztaló ének, amelyet rövid zsoltárversre (sztichosz) énekelnek.
Rendszerint az esti (»vecsernye) és hajnali istentiszteleten
(»utrenye), litiában és a „királyi
imaórákban” fordulnak elô. A zsolozsmán kívül sok más istentiszteletben, szertartásban
szerepelnek, az ezeknek megfelelô tartalommal. Dallamuk a nyolc alaphang (tónus)
és a különbözô, ún. mintadallamok szerint sokféle lehet.
OM
szubdiakónus (lat. gör. = ‘alszerpap’, a
keleti egyházban: hypodiakonosz)•A »kisebb rendek és a »diakónus
közt elhelyezkedô, a 12. sz. óta egyházjogilag a nagyobb rendek közé tartozó
szolgálat, melynek tagjai a »zsolozsma mondására és Nyugaton
a cölibátusra voltak kötelezve. Feladatuk volt a »szentlecke
felolvasása. Felszenteléskor a ~ felvette liturgikus ruháját, a tunicellát (»tunika),
mely az idôk során teljesen a »dalmatikával lett azonos és
a »manipulust. VI. Pál 1972. aug. 15-én kelt „Ministeria quaedam” apostoli levelében a szubdiakonátusban
inkább liturgikus szolgálatot, mint az egyházi rend egyik fokát látja, és
feladatát a továbbiakban az »akolítusnak és a »lektornak
adja át. Ezzel a római egyházban megszûnt a ~ rendje. AM
szuffragáneus (lat. suffragium = ‘szavazati
jog’)•A püspök és egyházmegyéje ~a annak a »metropolitának,
akihez tartozik. Pl. a gyôri püspök ~a az esztergomi metropolita-érseknek.
AM