dalmatika•Az ókorban Dalmáciából elterjedt,
fehér szövetbôl készült, csuklóig és bokáig érô ruha, melynek jellegzetessége
volt a párhuzamosan hosszában végigfutó két piros vagy bíbor csík (clavi). A 4. sz.-tól a pápa és archidiakónusának
díszruhája, késôbb a »diakónus liturgikus öltözete
lett. Hasonló változáson ment át, mint a »miseruha. Egyre nehezebb és
díszesebb anyagból készítették, mind ujja, mind a hossza megrövidült.
A könnyebb felölthetôség miatt magát a ruhát és ujjait kétfelé vágták, és
felöltése után gombokkal vagy szalagokkal erôsítették össze. A szokásos miseruha
készlethez ettôl fogva hozzátartozik a »kazulával
azonos anyagból és díszítéssel készült két ~, amelyet asszisztenciás szertartásokon
már nem »diakónus és »szubdiakónus,
hanem az ezek szerepét betöltô papok viseltek. Ma csak a valóban diakónusi
rendben lévô klerikus vesz fel ~t, mely többhelyütt feleleveníti az ôsi ~formát.
A püspök régi
hagyományt követve, ünnepélyes alkalmakkor a miseruha alá könnyû selyem-
~t vesz fel, különösképpen az »egyházi rend kiszolgáltatásakor,
»apát és apátnô benediká-
láson (CE 56). Püspökszentelés alkalmával maga a szentelendô is vegyen fel
~t (CE 567). (22. ábra. Liturgikus öltözet a nyugati egyházban G, H.)
* 2, 5.
AM
déli oldala melletti helyiség, amely sekrestyéül szolgál. VI
A ~ liturgikus
feladatai az »Eukarisztia ünneplésénél: „A
segédkezôk között az elsô helyet foglalja el a ~, akinek papi rendje már az
ôsegyházban nagy tiszteletnek örvendett” (RMÁR 61). „A szent ruhákba öltözött
~, ha az »Evangéliumos könyvet is hozza, az oltárhoz vonuló
pap elôtt halad; egyébként oldalt megy mellette. A tiszteletadást az oltár
elôtt a pappal együtt végzi…, a pappal együtt megcsókolja az oltárt, és az
Evangéliumos könyvet az oltárra helyezi. Ha »incenzálás
is van, a papnak segédkezik.” „Utána a misézôvel együtt a székhez megy, ott
a pap mellett áll és segédkezik, amikor arra szükség van” (RMÁR 128–130).
Az »ambóhoz
viszi az Evangéliumos könyvet, és ô olvassa az evangéliumot a szokásos tiszteletadások
között. Ô mondhatja az ambóról a hívek könyörgéseinek szándékait (RMÁR 131–132).
Fel-
ajánláskor a ~ a segédkezôkkel elôkészíti az oltárt, a szent edényeket kezeli,
az adományokat átveszi és a misézônek nyújtja. Az »eukarisztikus
ima záródicsôítésénél (Ôáltala,
ôvele és ôbenne…)
ô tartja felemelve a kelyhet. A ~ mondja: „Köszöntsétek egymást a béke jelével”, majd a misézôvel békecsókot
vált. A pap »áldozása után a ~ is kétszín
alatt áldozik, aztán segít a nép áldoztatásában. Á1doztatás után ô »purifikál.
A pap áldása után ô bocsátja el a népet. Majd oltárcsók után a mise elején
történt bevonuláshoz hasonló rendben távozik (RMÁR 133–141).
Az állandó
diakonátusra készülô nôtlen embert csak betöltött 25. életéve, a házasembert
pedig legalább 35. életéve és felesége beleegyezése után lehet ~sá szentelni.
A diakonátushoz szükséges a bérmálás szentségének, az »akolitusi
és »lektori szolgálatnak elôzetes felvétele és legalább
fél évig való gyakorlása, valamint a kellô teológiai felkészültség. * 18.
VI–AM
A közösség imája (Mindenszentek litániája) után a kézfeltétel, majd a ~ imádsága
következik, melynek lényegi része: „Küldd rájuk a Szentlelket, kérünk Istenünk, hogy hétszeres kegyelmi
ajándékod által a szolgálat hûséges végzésében erôt nyerjenek.” Liturgikus ruháikba (keresztbe
tett stóla és »dalmatika) öltözve a szentelô
püspök átnyújtja nekik az »Evangéliumos könyvet és »békecsókot
vált velük. * 18. VI
doxológia (gör. doxa, lat. gloria, ‘dicsôség’)•Már
a zsidóknál jelentôs volt a kétféle „áldás, amelyek közül a rövidebbet magánimákban
is mondták (beraka), hosszabb formáját pedig csak
istentiszteleten énekelték (qadis).
Szíria közvetítésével ugyanebben a két formában alakult ki az ókeresztény
egyház dicsôítô imádsága, a ~.
1. A keleti egyházban a 4. sz.-ban az ariánus viták miatt
félreérthetô lett a hagyományos ~: „Dicsôség az Atyának a Fiú által a Szentlélekben.”
A három isteni személy egylényegûségét hang-
súlyozó Szt. Baszileiosz korától elterjedt az újabb „kis ~”: „Dicsôség az Atyának és Fiúnak
és Szentléleknek.”
Nagyon sok helyen szerepel ez a ~, pl.
a zsoltárok végén.
2. A „nagy
~” mint „reggeli himnusz” már az 5. sz.-i Alexandriai Kódexben is szerepel.
Az angyali istendicséret (Lk 2,14) szavainak felidézése után sokféle elnevezéssel
illeti Jézus Krisztust. Ô „az Egyszülött”, az „lsten Báránya”, „az Atyának
Fia, aki elveszi a világ bûneit”, mint aki „egyedül szent, egyedül Úr”.
Míg az angyali dicshimnusz (Gloria) a nyugati egyházban a vasárnapi mise elsô csúcspontját
jelenti, a keletieknél mindmáig csak a reggeli zsolozsma része maradt, amelyet
viszont ünnepélyesebb formában nemegyszer közvetlenül a Szent Liturgia elôtt
énekelnek.
3. A kis ~
szövege a
római liturgiában: „Dicsôség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen
kezdetben, most és mindörökké. Ámen.”
A nagy ~ a „Dicsôség a magasságban Istennek”
kezdetû ének, a „Gloria”, amelyet ádvent és nagyböjt kivételével minden
vasárnapi misén, Húsvét és Karácsony nyolcadában, a fôünnepeken, az ünnepeken
és ünnepélyes alkalmakkor imádkozunk. ~nak nevezik a »himnuszok
utolsó Szentháromságot dicsôítô szakaszát is. (»Gloria)
4.Az eukarisztikus
ima záródicsôítése (doxo-
lógia finalis):
„Ôáltala, ôvele és ôbenne a tiéd, mindenható
Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsôség mindörökkön-örökké.”
„Ámen.” (»befejezés,
ȟnnepek rangja)
* 5, 8.
OL–AM